Hány halál rabolja ki még hatodik érzékünket, hány hiány telepszik még mellkasunkra, míg egy felülírhatatlan virradat elrongyolja torkunkban a visszafojtott sírásokat?

Kapcsolódó idézetek

1. A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként. Irvin David Yalom
2. Életünk sodrát nemigen tudjuk irányítani, kezünkből kiperegnek sorban a dolgok. Százszor is meghalunk, mire elfogy életünk. Paul Auster
3. Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító. Ambrus Zoltán
4. Amire emlékszünk a nap végén, az a veszteség. Amit álmatlanul visszapörgetünk éjjelenként, az a fájdalom, amit okoztunk, a baj, amit nem orvosoltunk, az életek, amiket tönkretettünk vagy nem mentettünk meg.
5. A hiány érzése összenyomja az ember mellkasát, és levegőt se tud venni miatta. Minden összeomlik kívül és belül, ami addig szilárd volt, és az ember azt hitte, lehet rá építeni. Ara Rauch
6. Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
7. Mindnyájunkban ott dereng az igaz és jelenlevő élet emléke, valahányszor egy kínos álom a képzelet és őrjöngés világába vet minket. Küszködünk az éjszaka agyrémei és rettenetei ellen, s közben érezzük, csak lidércnyomás az egész, és erőlködünk, hogy felébredjünk; de mintha egy ellenséges hatalom ragadna meg újra és újra, hogy visszalökjön a borzalmas tehetetlenségbe, ahol egyre gyászosabb képek, egyre gyötrőbb fájdalmak ostromolnak és kínoznak. George Sand
8. A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését. Kahlil Gibran
9. Egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, amely megszabadít a bizonyosságainktól, elfoglaltságainktól és azoktól a rettenetes, békés vasárnap délutánoktól. Paulo Coelho
10. Mire fölriadok, semmi sem marad abból, amit álmodtam. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkomban, a hideglelős köd a bőrömön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakamban is, a két karomban is, a két lábamban is, mintha kábítószertől paralizálódott volna valami váztalan, mozgásképtelen rongycsomóvá az egész testem. Szilvási Lajos