Petőfi Sándor

Vezessen a sors boldog útakon, Öröm-tavasznak tündér-korszakán.

Jót kivánok én is néked, Ez természetes dolog, Csakhogy a jó annyiféle, Hogy alig választhatok.

Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál...

Feleségek felesége, Lelkemadta kicsikéje! Jer ide már az ölembe, Mulassak veled kedvemre.

Megfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Ahol pap emel szót, Ott az igazság megfeszíttetik.

Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék? Közbevágott Pató Pál úr: "Ej, ráérünk arra még!"

Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Õ magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: "Ej, ráérünk arra még!"

Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég... Közbevágott Pató Pál úr: "Ej, ráérünk arra még!"

Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj` isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég... Közbevágott Pató Pál úr: "Ej, ráérünk arra még!"

Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség... Közbevágott Pató Pál úr: "Ej, ráérünk arra még!"

Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terûletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Föl nem érem ésszel, hogy vannak nem mindennapi emberek közt olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerûség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerûség nincs, abban semmi sincs. Azzal ne álljanak elő, hogy az ő gondolataik magasabbak, hogysem közönséges nyelven ki lehetne fejezni.

Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt.

Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékû a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh Istenem, ha az én meleg, forró szívem egykor kihûlne... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hûti meg. Temessenek el éjszakon, s ültessenek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog.

Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyaráznak, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyû mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyiltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek.