Petőfi Sándor

Még csak egymagam valék Tavaly ilyentájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában.

Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkozik, magába száll,

Ellenség, jóbarát, Végeztem veletek; Senkit nem gyûlölök, Senkit nem szeretek.

Én nem vagyok túlszerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj` az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom.

Az élet rövid béke s hosszu harc És a halál rövid harc s hosszu béke.

De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!

Imádkozom hát; íme két kezem Szent áhitattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem!

Mert ő becsûletes lelkû, igaz; Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, amit keresett.

Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám soká, örökkön él.

A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra.

Teremtve van-e a világ, Vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll?

Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó; Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája.

A bú egyetlen kincs, amelyet A szerelemtől örököltem;

Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ûltünk, Az úristen tudja, Mi történt körûlünk? Azt sem tudtam, mi van, Õsz-e vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled!

Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Szeret a lyány? iszom örömömben, Nem szeret? kell inni keservemben.

Im, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szûnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is... Gyakran csendes a folyó, de mély!

Áll a hajós a parton. S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét.

Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítaná tőlünk őt az ég...