Pléh Csaba

A kiválókat nem a langyos víz biztonsága, hanem a megméretés s a valódi teljesítményen keresztüli előrehaladás rendszerei vonzzák.

Az ember állandó konfliktusokban élő lény, aki azonban tisztában van hosszabb távú érdekeivel, szerződéseivel, amelyek megállítják a csábítás pillanataiban.

Sokan elfeledkeznek róla, amikor egy jelenségre természettudományos magyarázatot találtak, attól még az élményvilág nem szûnik meg. Attól, hogy tudjuk, a meditáció milyen jellegzetes agyhullámokkal jár a halántéklebenyben, még a meditáció élménye megmarad. Vagy itt van ez a pohár: ismerem a kristályszerkezetét, amely magyarázza a törékenységét. Attól, hogy megmagyaráztuk a törékenységét, megszûnik a törékenysége? Éppen hogy nem.

Az emberi viselkedés viszonylag lassan, de alakítható. Ám ehhez türelem és odaadás szükséges.

A pszichológus nem akkor mûködik jól, ha a pici dolgokban veszi le az emberek válláról a felelősség terhét, hanem akkor, ha a nagy dolgokban, a hosszan tartó konfliktushelyzetekben segít.

Kezdünk úgy élni, mintha nem tudnánk, hogyan kell egy gyereket bepelenkázni vagy megbüfiztetni. Mindent kiszervezünk, mindennek van szakembere. Ahelyett, hogy elengednék magukat, és bulikba járnának, hogy megismerkedjenek lányokkal, fiúkkal, sokan azt hiszik, hogy már ahhoz is professzionális tanács kell, hogy hogyan csípjenek fel valakit. Kezd kialakulni egy álszakértői társadalom, amely azt a benyomást kelti, hogy az ember köznapi életvitelében mindennek megvan a maga szakértője, pedig ez nem így van.

Az ember élete tele van pici kompromisszumokkal, pici szőnyeg alá söpört problémákkal, eltolt dolgokkal, halogatásokkal. Nagyon könnyû valakiben azt a benyomást kelteni, mintha a másik szinte átlátna rajta. Csak olyan általánosságokat kell szépen megfogalmazni, amelyek minden emberre igazak, csak nem szokás róla beszélni.

Nem minden csupán a bérezés kérdése. A kíváncsiság, a biztonság s a (szimbolikus) hatalom együtt mozgatja a kiválóakat.

Életünket vak erők, s nem a tudat és a megfontolás alakítják.

Azok közé tartozom, akik hisznek a haszon nélküli dolgok hasznában.

A fejlődés alapvető jellemzője mindig az, hogy nem önmagában alakul, hanem sajátos tevékenységek és sajátos konfliktusok és válságok irányítják.

Az ember észlény, és amiben s amikor nem az, abban és akkor is arra kellene törekednie, hogy észlény legyen.

A mi érzelmeink tényleg kevésbé látványosak, mint a riválisának saját fejével nekirontó orrszarvúé vagy a másik hím utódait elpusztító oroszláné, de nemcsak, hogy megvannak, hanem alapvetően megszabják viselkedésünk irányát is.

Az igaz, hogy olyan világban igyekszünk élni, ahol hasonlóan ahhoz, hogy próbáljuk elkerülni egymás kellemetlen szaghatásait, ugyanúgy lecsökkentjük az érzelmi megnyilvánulások lehetőségeit is: lenézzük a síró embereket, és a nyafogást, a hisztizést a maga jogán címkézzük. Emocionális dezodorokat alkalmazunk, érzelmileg közepes beállítottságra törekszünk a társadalmi élet összehangolt menete érdekében. Ez azonban csak eszmény, sajátos kulturális konvenció, amelyet az idegenek közötti interakciók megnövekedett száma, az ismeretlen emberek közötti állandó semleges kapcsolatlétesítés kényszere miatt követünk.

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, ahol leplezni akarjuk érzelmeinket, akár úgy, hogy fizikailag és szociálisan kilépünk a helyzetből (elvonulunk sírni), akár úgy, hogy más társas viselkedéssel, például gúnnyal vagy iróniával palástoljuk az elsődleges érzelmi reakciókat.

A melódia áthelyezhető egy oktávval lejjebb vagy feljebb, mégis ugyanazt halljuk. Míg ha egyetlen hangot megváltoztatunk benne, már nem ugyanaz lesz a dallam.

Az észlelés világa teljesen áthatolható. Minden magasabb tudás, minden elvárás, minden vágy állandóan befolyásolja.

Az ember sorsa és világa az egyedül rá jellemző egyedi emlékek sorozata.

Egy ember individualitása az emlékeiből áll.

Nem tartom magam különösebben ötletteli és kreatív embernek, de a szellemi újdonságra mindig nyitott voltam, és szerencsére az is maradtam.