Pléh Csaba

A legtöbb etológiai és pszichológiai kutatás szerint a chatelés nem személytelen. Éppen azért terjedt el, mert az új technika mellett is létre akarjuk hozni a személyesség kereteit vagy talán illúzióját.

Mindig vannak rejtett jelentéseink, sosem szó szerint mondjuk csak, amit mondunk.

Ismerősöknek kiönteni a szívünket veszélyes is lehet. Honnan tudjuk, hogy nem él vissza a bizalommal, és holnaptól nem az egész osztály fogja tudni titkunkat? A chatben kiöntött szívünk viszont megmarad abban a közegben, és a közvetlen ismerőseinkhez nem jut el, amit elmondunk.

Ha már "függő" típusok vagyunk, sokkal kisebb gond, ha a mobiltól vagy az internettől függünk, mint például a drogoktól.

Az emberré válás során maga az együttmûködés úgy mûködik, mint egy biológiai adaptáció a társadalmi tanulás során. A kemény munka nem a kisgyermek rávétele arra, hogy segítsen, hogy együttmûködjön, hanem az, hogy megtanítsuk, hogy ez a csavargókra mégsem igaz, velük ne barátkozzon stb. Az embergyerek rendkívül és személytelenül segítőkész. Ha kicsi babákkal olyan kísérletet végzünk, hogy leejtem a tollam, akkor mindenfélét próbál csinálni, hogy visszaadhassa nekem.

Az iskola alattvalókat szeretne nevelni, ahogy a Kádár-rendszer iskolája is alattvalókat szeretett volna nevelni. Mégis itt vagyunk, annak a rendszernek az egykori diákjai, és nem vagyunk alattvalók.

Nem gondolom, hogy egy társadalomnak végzete a tanult tehetetlenség. Meg kell próbálni megtörni az önmagukat megerősítő ciklusokat, optimistának kell lenni abban az értelemben, hogy megtaláljuk a lehetetlen helyzetekben is a pici lehetőségeket.

Az emberek nem kiszolgáltatottak misztikus erőknek, hanem problémáik java részét maguk okozzák, ezért meg is tudják oldani azokat.

Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A "hogy vagy?" kérdésre fásult panaszáradat érkezik: "jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó" és így tovább. A deprimáltság - nem a klinikai depresszió - elfogadott viselkedési változat lett.

Nem hiszem, hogy az emberi életnek jövőbe mutató vagy összegező értelme volna. Az egyes dolgainknak, amiket csinálunk, azoknak mindig van valamilyen céljuk. Szeretném elérni ezt a poharat, ezért utánanyúlok, és így tovább. Ezt jogtalanul kiterjesztjük az egész létünkre, pedig ilyen értelemben nincs az életnek értelme és célja.

Rendíthetetlenül hiszek abban, hogy az életnek nincsen értelme, de világosabban látom, hogy az tart életben minket, s az mozgat előre, hogy keressük ezt a nem létező értelmet, a megállítható pillanatot.

Az ember sajátos tanuló lény, akinek a társak felismerése mellett az önkényes kulturális rendszerekre fel kell készülnie. A hagyományos, vertikálisan mûködő tudásátadást azonban ma a horizontális pedagógia: a kortársak, munkatársak, az internet világa váltja fel.