Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A "hogy vagy?" kérdésre fásult panaszáradat érkezik: "jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó" és így tovább. A deprimáltság - nem a klinikai depresszió - elfogadott viselkedési változat lett.

Kapcsolódó idézetek

1. - Mintha manapság többen lennének, akik, ha nem is depressziósak, de boldogtalanok. Egyetértesz? - Nem biztos, hogy így van. Inkább, mintha több lehetőség kínálkozna arra, hogy az ember reflektáljon a szomorúságára, meg arra, hogy tökéletlennek, alkalmatlannak érzi magát. És nyomás is nehezedik ránk, hogy legyünk folyton boldogok. Ami képtelenség.
2. Hagyományunkból hiányzik a humor. A kacagás. Az önfeledt derû. Lelkünk a bajokra van hangolódva. A gyászra, a szenvedésre, a komor tragédiákra. A gyûlöletre, a bosszúra, a keserûségre. Újabban pedig a száraz, rideg, okoskodó, szívtelen, józan észre. Müller Péter
3. A médiában dolgozom, muszáj az embernek olyannak lennie, ami kamerakompatibilis. Ha néznek valamit az emberek, csak röhögni szeretnek. Tudod, ha bekapcsolják a tévét, akkor nem akarnak gondolkodni, csak szórakozni, hogy ez milyen hülye (...). Ezek a magyar fogyasztási szokások.
4. Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait? Popper Péter
5. A panaszkodás mindig az éppen létező el nem fogadása. (...) Amikor panaszkodsz, áldozattá teszed magad. (...) Változtass hát a helyzeten tettel, vagy szükség esetén mondd el a véleményedet, és lépj ki a helyzetből, vagy fogadd azt el! Minden más őrültség. Eckhart Tolle
6. Régebben még valahogy a mindennapi táncrend része volt, hogy az emberek egymással szóba elegyedjenek, aztán ezeknek az időknek vége lett. Épp, mint annyi minden másnak, ami élhetőbbé tette ezt az országot meg ezt a dolgot, az életet. Mióta válság van - időtlen idők óta, a kezdetére nem emlékszik már senki -, azóta kis hazánk lakosai egy emberként vesztették el a kedvüket. Nagyjából mindenhez, de ahhoz mindenképp, hogy megszólítsák egymást, beszélgessenek. Hogy mondjanak a másiknak valami kedveset. Minek, gondolják. Õ se mond nekem. Különben is: kim ez nekem? Tán rokonom? Alig ismerem. Tehetek én róla, hogy a szomszédomba költözött? Én se háborgatok senkit, engem se háborgassanak. A beszélgetés: háborgatás. A megszólítás: zaklatássá változott. Keresztury Tibor
7. A közöny globalizációjának lehetünk tanúi. Terjed a konfliktusok kultúrája, ami arra buzdít, hogy csak magunkra gondoljunk, hogy szappanbuborékban éljünk, ami, bármily bájos is, elrugaszkodik a valóság talajától. Hozzászoktunk mások szenvedéséhez. "Ez engem nem érint. (...) Semmi közöm hozzá. Majd megoldják. Nem az én dolgom." De ha senki sem hibás, akkor mindenki hibás.
8. Manapság nincs türelem, tolerancia. Az emberi érzelmek gyanúsak, avíttak, kicsúfoltak. Ha ezt elvettük magunktól, mi maradt? Nem beszélünk egymás nyelvén. Mindenki a magáét fújja, gettóba zárva másokat. Vavyan Fable
9. Az érzéketlenség divat. És az a hülye téveszme, hogy amit nem mutatunk, az nincs is. (...) Sírj, zokogj, bőgj és jajgass! Légy valódi, és büszke rá, hogy érző lelked van. Müller Péter
10. A magyar olyan, hogy szereti magát kikeseregni. Kesergés kell neki, nem a tett. Ha kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát a magyar, akkor már akár el is engedi, hogy történjen valami. Móricz Zsigmond