Prohászka Ottokár

A vallásos ember (...) olyan, mint a madár, mely, mikor a fát levágják alatta, nem a mélybe, hanem a magasba száll.

Aki morzsákkal beérni és egy kardért mindenről lemondani nem tud, annak nincs missziója az igazságnak szolgálatára.

Kelet hatalma a mi domború mellünkön tört meg; Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak.

A vallásos ember (...) olyan, mint a madár, mely, mikor a fát levágják alatta, nem a mélybe, hanem a magasba száll.

A szenvedést szeretni nem lehet, a szenvedést csak gyûlölni lehet, mert a szenvedés a mi ellenségünk; semmiféle élet nem szereti a szenvedést: a tûz nem szereti a vizet, az öröm nem szereti a szomorúságot, az ember sem szeretheti a bút, a bajt, a kínt, a halált. Ha valaki szereti a rosszat, azt csak mint jót szeretheti.

Halálból csak halál lesz, s az életnek magva az élet.

A zászló a nemzet szívéből kinövő rúd, melynek hegyén érzelmei színekben feslenek ki.

Boldog, kinek lelke forrás, kedélye friss hegyi patak s szíve tavaszi fakadás!

Az a filantrópia, mely jó lakásokat épít s biztosításokat eszközöl, de az emberiség örök vágyait nem érti, akár csak a szemétté szóródott aloé.

Hősies, lángoló, epikai vonások mindig lesznek az emberi lelken. Semminemû kulturális haladás, semminemû anyagi fölvirágzás nem fogja azokat onnan kiirtani. Lesz mindig áldozat és odaadás szeretetből s lesz áldozat elégtételből.

A filozófiák is vajúdnak; embert akarnak teremteni; megalkotják hosszú sorokban egymást váltogatva s egymást cáfolva az ideális ember képét; a képet, az eszmét, az üres, de meg nem testesült ideált. Ez üres nonsensszel jönnek a vásárra s kínálgatják nagy hanggal az ideált, mely nem valóság, s az ideális életet, mely nem él. Csoda-e, hogy az emberiség vállat vonva megy el a vásári kikiáltók bódéi mellett, ahol gondolatot mérnek meleg élet helyett?!

Az életet (...) nem tudni, nem is nézni, hanem élni kell.

Föltámad a növény, mely elhervadt levelében, de él gyökerében; föltámad az ember, ki elhervad testében, de él lelkében; föltámad az erkölcsi halott, ki elhervad érzékiségében, de él a nemesről, jóról vallott meggyőződésében; föltámad a nemzet, melyet elfonnyasztott az érzéketlenség, elhervasztott a belső romlás, de amely még él erkölcsi erejének mélyre eresztett gyökereiben, él nagylelkû s romlatlan fiainak ki választottjaiban.

Minél hidegebb a kor, lanyhább a hit: annál nagyobb szükségünk van rá, hogy szentjeinkhez forduljunk.

November elsejének estéje titokzatos, rejtelmes est! Világosságot nem gyújtok, hanem szobámból kinézek az éjbe, a novemberi ködbe, mintha valaki után kinéznék, aki elment ugyan, de voltaképp nem hagyott el egészen. Elment a más világba, de érzem, hogy a kötelékek, melyek hozzá fûztek, nem szakadtak el, s hogy neki köze van hozzám s nekem hozzá. Mondják, hogy meghalt. Igaz, meghalt; de én élőnek nézem; élettel s érzéssel keretezem emlékét; sírja ugyan bezárult, de a szívem sebe, melyet távozása szakított, az nyitva maradt, s abba van beírva a neve, bele van rajzolva a képe.

Ma este az egész világon sajátos fények vonulnak el; gyertyafényes temetők világítanak bele a ködbe. (...) Ez a hangulat elkel nekünk. Kell nekünk valami, sőt minél több abból a láthatatlan végtelenségből, melyből a lelkek jönnek felénk s melybe a világ is siet; kell, hogy megülje lelkünket az érzés, hogy hiszen az a végtelenség tulajdonképen a mi világunk, s milliószor többen vannak már ott, mint mi itt, s mi is csak egy darabig maradunk itt; azután pedig oda sietünk, hol sokan, mindnyájan és soká, mert vég nélkül leszünk.

Élni tud a rózsa, a liliom, élni a madár az ágon, a hal a vízben; csak az ember nem tud élni. Õ az egyetlen kontára az életnek; csak ő élhet oktalanul, természetellenesen s boldogtalanul.

Nekünk magunknak kell a jóságot önmagunkban átélnünk. Azt nem tudni, azt nem nézni, hanem élni kell; nekünk kell azt átélnünk.

Ami a vér az ereknek, az a gondolat s érzés a léleknek.

Pókhálónál finomabb hálók pókhálózzák be a lelket, s idegzetünket s erezetünket a kristályvíz iszapjánál finomabb rétegek ülik meg. Sok-sok holt gondolat ülepszik le a lélek zugolyaiban, mintha tisztátlan lelkeknek párái volnának, s ezektől a páráktól oly nehézkes lesz a lelkünk, mintha mázsás súlyok nehezednének ránk. Ezt a belénk avasodott halált, ezt a hozzánk tapadt bûnt az élő lélek áramaival (...) kell magunkból kilöknünk.