Prohászka Ottokár

Vannak a népek történetében korok és korszakok, melyeknek szimbóluma a tavasz; s ilyenkor úgy látszik, mintha felpezsdülne a nemzetek vére, mintha lángot fogna gondolatuk, s mintha valami bár érthetetlen, de mégis jól megérzett ősi erőnek vonzását követnék. Azért ilyenkor tenni s áldozni készek; lelkesednek és küzdenek, s ugyanakkor aztán teremtenek is. Ilyenkor a konzervatív passzivitást az élet vágya váltja föl, s új, friss s üde élet szele leng végig a világon. Az ily korszakokban fordul nagyokat a világ.

Krisztus szeretete nem parázs, mely virít ugyan, de hamu alatt, hanem láng, mely fellobog, gyújt és élettel melegít.

Koszorút kötünk a karácsony örömeiből s az újév reményeiből, glóriás fenyőgallyból s küzdelmes pálmaágból. Gondolatainkra két világosság vetődik, az egyik a karácsonyéj fényessége, a másik az újév hajnalának bíborsugárzása. Bûbájt gyakorol, izgalmat kelt mindkettő; az egyik a régi öröm bája, mely mindig új, - a másik az újév izgalma, mely már oly régi.

Karácsony-éj, legszentebb éj! Mennyei fény, ezüstös angyalszárnyak szövődnek sötét fátyolodba s a teremtést édes angyalének ébreszti föl karjaidból. Angyalok ereszkednek le benned magányos lejtőkre s éneklik az isteni szeretet diadalénekét. A mennyei harmónia leolvad a ködös, álmos völgyekbe, akkordjai ellejtenek a hegyek csúcsain s felhőket ringatnak hullámaikon; az erdők suttogása elakad az éji szellőben, s az alvó halandókra az álom legrózsásabb látomásai hullnak.

A karácsony hangulata úgy elömlött a világon, mint a nagyúri parknak májusesti illata, melyből kijut a kastélynak, de kijut a faluszéli kunyhónak is, s érezi azt nemcsak a főúr, hanem az országút vándora is. Ez a hangulat ugyancsak édes s emberséges; van benne annyi szeretet és megnyugvás, annyi biztató remény és szent öröm, hogy nemcsak a hívő, hanem a hitetlen is megérzi varázsát. Ez a hangulat mint általános jóindulat járja be a világot; örülünk azon, hogy szeretetünket másokkal megéreztetjük, s hogy viszont másoktól jóindulatot veszünk s hogy élvezhetjük azt, hogy szeretnek minket.

Minden lélek egy-egy tenger, s minden érzelme egy-egy hullám. S a karácsonyi éjből ezek a tengerek dagállyá dagadnak.

Adventben vízbe teszünk kökényágakat s azok kivirágoznak, s az ember örül neki, örül az élet titkának s a szépség kibontakozásának. Nemde ily ág legyen lelkünk, mely az adventi vágytól új életre virágzik ki s szeretetét s odaadását szépségében, a szív tisztaságában leheli Üdvözítője felé?!

A karácsonyfa alá mindig gyermekörömmel, gyermekhittel s gyermekszívvel s szeretettel kell állanunk. Akinek ez nincs, s mégis odaáll, az ott úgy fest, mint virágos májusi réten a kiégett kormos s hamvas pásztortûz helye.

Palotákban s kunyhókban egyaránt a karácsonyfa arra int, hogy a világot csakis a béke s a szeretet teheti jóvá s nemessé.

A karácsonyt nem az a varázs teszi, melynek fenyőgallyas, gyertyafényes s angyalszárnyas keretéből gyermekszobák s gyermeklelkek öröme csattan ki felénk; nem is az a nagy, elvont eszme teszi, mely fölött vitáztak századok s halmozódtak pergamenes kódexek: hanem a karácsonyt (...) az az édes, meghitt bensőség teszi, mely mint szellem és élet kitölti lelkünket, mely mint bizalom s áhítat fakad ki kedély világunkban.

A nemzet nevelését az iskola kezdi; itt rakják egymásra a nemzedékek mûveltségének vagy föl- vagy lemenő lépcsőit; itt emelik magaslatokra az igazság és erkölcs napsugaras régióiba az eszmélni kezdő ifjú lelkeket, ahol kifejlődik eszük és szívük, nem annyira a nagy problémák fölfogására, mint inkább az eszmék szeretetére és átkarolására. A lágy, fogékony lelkekbe itt nyomódnak bele nemcsak az elvek csontgerincei, hanem az erkölcsi eszmék finom szirmai és levélkéi is.

A modern élet elhasználja az embert; minél mûveltebb az emberiség, annál filigránabb; minél élesebb az esze, annál vaksibb a szeme; minél több gépet dolgoztat, annál több a kéztelen ember; minél több vonat szaladgál, annál több lábatlan ember biceg; minél többet élvez, annál kevesebbet él; minél nagyobb a mûvészete, annál többen szorulnak ki a természet áldásaiból ; vakok, bénák, siketnémák, kéztelen, lábtalan embertőkék éktelenítik el a kultúra emporiumának látóhatárát.

Aki tud igazán adni, az dúsgazdag lesz lelkiekben, mert minden adásában százannyit kap vissza. A szeretetben teljesen odaadott lélek nem is visszakap, többet és jobbat kap.

Az öröm nem a túlvilág privilégiuma.

Ha egyszer megérintették lelkünket, úgy érezzük, hogy mindig azért éltünk, minden nyomoron, talán nagy eleséseken, sötét bûnösségeken azért gázoltunk át, egész múltunk, mint mágnesre a szétszórt vasszernek, rendeződik, beáll e szeretetnek mindenható pólusai felé.

Isten féltékeny, de csak azokra, akiket az ő imádandó lényén kívül szeretünk. Isten féltékeny, de csak oly szeretetre, mely bennünket tőle eltávolít.

A nagy szentek sugároznak a boldogságtól. Halálos gyötrelmek mélyén is boldogok.

Az öröm kis életlámpánk olaja. Ha az olaj kifogy, még izzik a bél, de már nem világít. Az örömtelen lélek fölemészti magát, rosszkedvet, ingerlékenységet, szomorúságot áraszt, senkinek sem világít.

Pünkösd van, a Lélek ünnepe! A világ tele van szórva az élet csiráival, melyek fakadnak, a természet telítve van az élet vágyával, mely a szebbet sürgeti s alakítja, s e titokzatos, szép életnek s virágzásnak keretében üli meg az ember a lelki élet ünnepét, melynek, mint minden ünnepnek, megvan a maga misztériuma; s ez a misztérium az, hogy mi is hát az élet? Minden bokor, minden fûszál titok, minden állat eleven szfinx nekünk, s itt vagyunk azután mi magunk, az életnek mindmegannyi szuverén, de érthetetlen tényei; tények, melyek értelmét nem ismerjük s magyarázatát hiába keressük.

Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját, királyi emberré tesz bennünket a sötétség rontó hatalmaival szemben.