Publius Naso Ovidius

Ahány kagyló van a tengerparton, annyi a szerelemben a fájdalom.

Szerelmesnek lenni annyi, mint ép ésszel őrjöngeni.

Állom a gyötrelmek teljességét: kikötőtlen tenger, vándorlás nem veszi életem el. Túlnő lelkem a rosszon, testem tőle erőt kap és a kibírhatatlant is tán elviselem.

Míg tûző napban ballagsz, árnyékod a társad, hogyha az ég beborul, menten enyészik az árny. Így a csalárd csordát a szerencséd fénye igézi, lepje csak egy felleg korma, inalni siet.

Féljél megkívánni a túl nagy dolgokat égőn, vond be vitorládat, hogyha röpít a szived!

Múló minden, nincs egyebünk, csak szellemi értékünk, lelkünk szép javai.

Boldog időkben nem látszódik, s végül enyészik, ám a csapások közt látni a tiszta erényt.

Eljön a béke azért olykor, de sosincsen örökké, vagy harcolni muszáj, vagy fenyeget csak a harc.

Versekben keresek nyomorúságomra felejtést, s hogyha elérem e célt: az nekem éppen elég.

Megszelídíti a bősz haragot múlása időnek és enyhíti a gyászt, könnyül tőle a szív. Sok mindent hoz a csöndes lépte a lomha időnek.

A jognak kardja könyörtelenül sújt, törvényszékeken is oszthatnak sebeket.

Csapkod bár evezőnk, jó, ha vitorla feszül.

Nem menekülni a vésztől, bár megdördül az égbolt: épp ez a tisztesség és az igaz szeretet!

Ritka erény az, mit nem a sors keze mozgat, irányít, és ami nem mozdul, bár a szerencse szalad.

Nagy dolog az, ha megújul erőd és hogyha csapások el nem koptatnak és nem tör meg a baj. Lásd be, a friss erejû küzdő is a sárga porondon jobban harcol, mint más, aki már kimerült, fényes fegyverzetben a sértetlen gladiátor sokkal erősebb, mint az, kit a vér beborít.

Fáj, ami nincs és fájó, ami van. Nincs más, mint a remény, ami megvigasztal a rosszban: eljön majd a halál, balsorsom nem örök.

Hogyha borús s a derûs napokat számlálod az évben, meglátod, több lesz, mely ragyogón ragyogott.

Önként jött ajakamra, kötött formában, az ének, s vers lett mindenből, bármit is írt le kezem.

Erre, hol arra inal szárnyalva a csalfa szerencse, és nincs, hol bizton, sziklaszilárdan időz. Vígan jön nagyon is, majd zord képpel rohan onnan, és csak ez állandó benne: a váltakozás.

Az boldog, ki szerelmi csatán pazarolja el életét.