Punnany Massif

Furcsa társ a magány, hogyha van, mit összehoz, De nincs kivel megossz, nincs kivel vitatkozz. Ez egy lassú útszakasz, ahol zavaros a tisztás, A hosszú úton jobb, hogyha van melletted egy társ.

Egymagad a lelkeddel élsz igazán. Tudod, a sors nagy magány.

Lehetsz tömegben vagy bezárva egy szobában, Legbelül mindig magány van.

Hisz szeretett úgy, ahogy szeretni fog, Előttem őrzi öregen is azt a pillanatot, Amikor egy volt a kettő, a kettő egyér. Az a szempár, amiben örökkévalóság volt a tekintet, kit megértettél, De ahogy én, úgy te is elengedtél.

Most kihûlt ágyamban üres helyed lett a magány, Illatod idővel odaképzelem, amikor fáj a múlt, Ami nem változik, bárhogy is alakult. Legyen ez sorstörténet, vagy életút. Ha mással látlak, már vissza nem nézek, Mialatt könnyeket takarok, mik a lelkemben égnek.

Kettesben a világ közepén, ő és én, együtt íródó közös regény, örök remény. Pokol és menny, ahogy értékes vagy szenny. Hiszen e szenvedély soha el nem múló szerelem.

Most ne beszélj, nem kell szó, van, mi ki nem mondható. Most ne mesélj, a gondolat ki nem mondható, Most te tegyél, nincs más, ki lépne helyetted, Most te legyél egyben a csönded és a lelkiismereted.

Értékvesztve rohan a világ, gyengét a peremre taszít.

Hisz számít, hogy mit lépsz, vagy mindez csak sors? Előre megírt a sztori, vagy miattad kalandos? Hova jutsz, merre mész, kész képet kapsz... Vagy a szerencsében bízol és a feketére raksz.

Látom az arcodon rég a fájdalom ült meg, Siratódal népe, a rosszat nem te kérted. Ne bánkódj, magyar, jön még jobb is e világon! Nem egyedül élsz, törékeny lélek, a szilánkon... Magyar! Életen át ne bánkódj! Magyar! Higgy és bízz, ez az országod, tarts ki, amíg élsz!

Mára a romantika nem más, mint antik rom.

Tovább megyek, vajon van értelme, hogy tovább legyek? Jelenemben él a jövő, úgyhogy nem sietek.

Magányos sebekkel hajtom le a fejem, Por vagyok, pedig pár voltunk hajdan, ne feledd!

Hegedûszó feledteti magányos világom, Kövek sivatagában te vagy az én virágom. Párnád kemény redőivé lett arcom ránca, Hiányodban a Hold is csak kézzel festett tálca. Ha szánsz rám ma, holnap, minden nap egy percet, Maradok a hû híved, őrizem a szíved.

Veled együtt, ketten élünk meg meleget, fagyot, kellünk egymásnak, a Hold is a Nap nélkül némán ragyog.

Ha próbálnálak, se tudnálak elfelejteni, Minden, mi volt, bennem él, a szívem úgysem engedi.

Csak süketnémán értenéd meg azt, mit mondhatok, hisz a hétköznapi zajok mezején csak csended vagyok.

Már másfél nap is sok tőled távol, Csodának látlak én téged, azért hiányzol. Azok vagyunk egymásnak, mint völgy a hegynek, Nélküled, mint partra vetett cseppje messzi tengernek.

Másfél hete gondolatom másra nem képes, Gyûlölöm, hogy a fájásod még ilyenkor is édes. Álomvilág, amit egykoron megkaptam, De most hiányodból éhezőként egy mély verem, egy katlan.

Élvezd, amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó, nem attól haladsz előre, ha összevissza futkosol.