Rabindranath Tagore

Szomorkodnak felhőim a sötétben, elfelejtik, hogy a napfényt maguk rejtették el.

Szívem a világ partjához csapdossa hullámait és könnyeivel írja rá nevét e szóval: - szeretlek!

Az idő nem irgalmaz az emberi szívnek, és kacagja szomorú küzdelmét az emlékért.

Az emlékeit vesztett fájdalom néma, sötét órákhoz hasonló, melyekben nincs madárdal, csak tücsökciripelés.

A nagy sivatag egyetlen fûszál szerelméért eped, de ez fejét rázza, kacag és elmenekül.

Ha könnyezel, mert eltûnt a nap, eltûnnek a csillagok is.

Szigorú tekintetét a büszkeség kövekbe vési, a szeretet virágokban rejti el.

Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.

A reménység egy madárka, amely már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég.

Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.

A világ szerette az embert, amikor mosolygott, de megijedt, amikor hangosan röhögött.

Hagyjuk a holtakra a dicsőség halhatatlanságát, de az élőknek adjuk meg a szeretet halhatatlanságát!

Ha a könyvek között válogatok - elfeledem a világ zsongását.

A pillangó nem hónapokban, hanem pillanatokban gondolkodik, és elég ideje van.

A szerelem szent, és aki a szerelemért szenved, azt az istenek felragadják magukhoz az égbe, hogy meggyógyítsák fájdalmát. A világ a szerelem himnusza. A nap szerelmes tüzéből lódult ki a föld, belőle fakadtak a hegyek, a folyók. A szerelem fakasztja a rügyet, szökkenti virágba a bimbót, a szellő a vágy szárnyán dagad viharrá, és a szerelmes patak lerohan a hegyről, hogy édes vizével végigcsókolja a távoli tenger keserû sós hullámát. A szerelem az élet és a halál.

A gyökér biztos benne, hogy az ág csak bohó bolond, és a föld a valóság. Az ég a maga világosságával üres képzelet.

Oly` egyszerû boldognak lenni, de oly nehéz egyszerûnek lenni.

Az ember története türelemmel várja a megbántott ember diadalát.