Rainer Maria Rilke

A mi fajunk sem csúcsa az alakuló lét végtelen piramisának. Mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is éretlenek vagyunk, s nem pedig túlérettek, hiába áhítoztok rá gőgösen.

Egy gigászi fajnak a szeretet fönséges nyoszolya lehetne, melyben kéjesen álmodozhatna új tettekről. A gyöngéknek azonban maga a végromlás.

A költők magasztalják a szerelmet; s valami oka mégiscsak van, hogy ekkora a hatalma. A Napnak egy sugara az, amely megdicsőít, mondják egyesek; mámorító méreg, mondják mások. S valóban, hatásai hasonlóak a kéjgázhoz, melyet az orvos súlyos mûtét előtt lélegeztet be a reszkető beteggel, s a szenvedő elfeledi sajgó fájdalmát.

Ha a magas, nesztelen homokban járkálsz a strandkosarak mögött, nem láthatod a kosárban ülő embereket, de hallasz egy kiáltást vagy egy beszélgetést vagy egy nevetést, és tudod: ez az ember ilyen és ilyen. Érzed: szereti az életet, vagy: nagy vágyakozás lakik benne, vagy: egy szenvedés rejtőzik lelkében, amelyet a hangja állandóan sirat, még a nevetésében is.

Tíz órakor az egész család - talpig gyászban - összejött a Mária mennybemeneteléről elnevezett templomban, s mindnyájan fekete kesztyût viseltek, sápadtak voltak s a szemük vörös. És egész nap valamennyien halkan és rekedten beszéltek, mintha állandóan csuklanának, és ünnepélyes képpel egyfolytában biccentgettek egymásnak.

Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér - és ott megszünik.

Arra kérlek tiszta szívemből, hogy légy türelemmel szíved rejtelmei iránt, és igyekezz úgy szeretni a kérdéseket, akár a lezárt szobákat vagy az idegen nyelven írott titokzatos könyveket. Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük. Az egyetlen cél, hogy megélj mindent. Élj hát most a kérdéseknek! S így fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre.

A legtöbb ember csak a szobája egyik sarkát fedezi fel, az ablak melletti kuckót vagy a keskeny sávot, ahol fel-alá járkál.

Lám, nincs semmi kötve hozzám. Elhagy mindenki s minden. - Sziget vagyok.

Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltû; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan - és minden más félelem... igen, a félelmek.

Ó, és akkor merre, hová? Önnön szíved kiûz önmagadból, nem tágít, ott van a sarkadban, már majdnem kiléptél önmagadból, s nincs visszaút. Mint egy eltaposott bogár, kidülledsz önmagadból, s az a csöpp felszínes keménység s külalak nem számít már.

Sohase feledd, hogy kívánj magadnak valamit. Ebbe sohase szabad belefáradni. Beteljesedés, azt hiszem, nem létezik, de vannak olyan vágyak, melyek hosszú ideig, egész életen át eltartanak, úgyhogy a beteljesülést az ember nem is tudná kivárni.

Az életben nincsenek kezdőknek való osztályok, az embertől mindjárt a legnehezebbet kívánják.

Olyan sötét vagy: hasztalan világlok - fényem kudarc és győznek árnyaid.

Hagyd megtörténni a dolgokat, legyen az szépséges vagy rémes! Soha ne add fel, mert semmi sem véges!

Rettenetes, hogy a tényektől sosem tudhatjuk meg a valóságot.

Kinek most sincs még háza, sose lesz, s ki most maga van, már marad magára, éjszaka olvas, folyton levelez, s a ligetben bolyg, valakit keres, mikor a lombok őszi tánca járja.