Ha a magas, nesztelen homokban járkálsz a strandkosarak mögött, nem láthatod a kosárban ülő embereket, de hallasz egy kiáltást vagy egy beszélgetést vagy egy nevetést, és tudod: ez az ember ilyen és ilyen. Érzed: szereti az életet, vagy: nagy vágyakozás lakik benne, vagy: egy szenvedés rejtőzik lelkében, amelyet a hangja állandóan sirat, még a nevetésében is.

Kapcsolódó idézetek

1. Úgy érzem magam, mintha a homokban feküdnék a tengerparton. Ha a nevére gondolok, mintha hullámok simogatnának. Ha a szemére gondolok, megindul alattam a homok a hullámokkal.
2. Ha az ember szívét összehasonlítod a tengerrel, akkor a víz lenne a mozdulatlan. Ha jellemezném a hullámokat, amelyek a felszínt verdesik, azok képviselnék az élvezetet, vagy még inkább a haragot. Nem. Ezek a szavak túl sekélyesek a tengernek. Ha tudni szeretnéd, mi van a tenger mélyén, nyisd ki a szemed a mozdulatlanság belsejében, és haladj folyamatos rúgásokkal a tengerfenék felé. Amit tudni akarsz, hogy milyen személy is vagy valójában, még ha a mélység végeláthatatlan is...
3. Ha egyedül barangolsz a sötét erdőben, másnak látod a világot, máshogyan gondolkodsz, kicserélődsz, más emberré válsz. Ha békére vágysz, lelki nyugalomra lelsz, ha nyomasztó tespedtségtől sorvadsz, lázadó szellem száll meg, ha feledni akarsz, felejtesz, ha emlékezni, emlékezel. Ha sírni akarsz, úgy, hogy senki se lásson, veled együtt sírnak a fák, ha nevetni akarsz, veled együtt mosolyog a hold. Dörnyei Kálmán
4. Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, (...) és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól... Kosztolányi Dezső
5. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerûbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. Márai Sándor
6. Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerûtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyûglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él. Marc Lévy
7. Nem vagy egyedül. Ismerősökkel bukkantok egymásra, összefuttok, összebukkantok. Ez persze lehet tömeges magány is, az egyedüllét öröme nélkül. Közben nem tudsz beszélgetni a fákkal és a madarakkal, mert a zajban nem hallod a hangjukat.
8. Lesznek, akik titokban, lesznek, akik arcátlanul lopnak tőled, és akik a magad után hagyott morzsákat csipegetik. És lesznek, akik szimplán csak a lábadra tekerik a csápjaikat, nehogy tovább tudj menni. De neked csak egyre kell koncentrálnod, hogy MENJ TOVÁBB ELÕRE! Ha hátranézel, lelassulsz és utolérnek. Ha lenézel, megbotlasz az utadra szórt sok szemétben. De ha felnézel, mindig a végtelen eget látod majd. Vida Ágnes
9. Egyszer a sivatagban voltam a semmi közepén, az isten háta mögött. Csak én, a homok és a csend; de ha tudod, mit kell hallanod, akkor nincs csend, olyan zenét hallottam, amilyet még soha a csendben.
10. Az élet közepe, a fiatalkorból az idős korba való átmenet egy tengerparton töltött napra emlékeztethet. Tudod, amikor fekszel a parton egy idegen, tûzforró országban, és mindenütt homok van, a lábujjaid között, a szempilládon, a hátadon, a sortodban, a lelkedben és azon az átizzadt törülközőn is, amelyen fekszel. Az ég bántóan fehér, hunyorogsz, mindened ég és viszket, (...) egyre nagyobb a hőség, remeg a levegő, feszültséggel telítődik, és képtelen vagy válaszolni vagy mosolyogni, kis híján sírva fakadsz, és azt gondolod, "legyen már vége ennek", valaminek változnia kell. Linn Skaber