Richard Rohr

A rossz legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban csinálni.

Gyakran érzem magam úgy, mint egy sziklának rohanó vonat kalauza, aki fel-alá rohangál a kocsikban az embereket figyelmeztetve, hogy szálljanak le, még mielőtt túl késő lesz, de azok csak csodálkozva bámulnak ezen a nyilvánvaló zagyvaságon. Nem szabadíthatunk fel senkit, aki nincs meggyőződve arról, hogy szüksége van a felszabadításra.

Kultúránk a döntéshozás illúziójával ajándékozza meg a férfiakat, de valójában megfosztja őket annak lehetőségétől, hogy ténylegesen új irányokat határozzanak meg a napi kisszerû versenyfutáson kívül, illetve azon túl. A férfiaknak alig van lehetőségük, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek ténylegesen megváltoztatják az életüket vagy a körülöttük lévő világot. Nem léphetnek ki a játszmából, különben nem kapják meg a jutalmukat.

Mi, férfiak nem vagyunk szabadok ahhoz, hogy valóban igazi, szoros barátokká legyünk, mert annyira félünk a homoszexualitástól. Attól félünk, hogy mások azt gondolhatják rólunk: buzik vagyunk, ha átölelünk egy másik férfit. És ez szomorú: először is szomorú, hogy félünk attól, hogy homoszexuálisnak tartanak; másodszor szomorú, hogy félünk kifejezni és megélni egy normális, emberek közti kapcsolatot.

Jézus mindig két dolgot csinált. Beszélt és gyógyított. És a kereszténység többek között azért veszített annyit az erejéből és hatalmából, mert már nem hiszünk a gyógyításban. És talán azért nem hiszünk már a gyógyításban, mert félünk az érintéstől, mert félünk attól, hogy a testünk a szellem közvetítője lehetne.

A kereszténység talán az egyetlen világvallás, amely hiszi, hogy Isten testté lett. Azt kellene gondolnunk, hogy ha egyáltalán van vallás, amely pozitív módon viszonyul a testhez, akkor az csak a kereszténység lehet. (...) Mert nyilvánvalóan az anyagi világ az istenivel való találkozás helye. És mégis botrány ez; és még csalódást is okozott nekünk, hogy ez esetleg így lehet. Sokkal inkább felmennénk a mennybe, mintsem hogy Isten megtestesüljön.

Az a részünk, amelyik szégyelli a lelkesedést, elpusztítja a szerelmest. Az a részünk, amely szégyelli a testi élvezeteket, a szerelmes ellenpólusa. Az a részünk, amelyik a szerelmes, azzal számol, hogy érik meglepetések, és hogy rátalál valamire, ami jó, és aminek van értelme. Tud csodálkozni. Õ az örök fiú, a puer aeternus, aki ragyogó gyermekszemekkel néz mindent. Ha tompává válik a tekintet, mert már semmit nem vár az ember, akkor a szerelmes elveszett.

A szerelmes az a részünk, amelyik vállalja azt a kockázatot, hogy függővé váljék. Aki egész életében távolságtartó marad, mert tudja, hogy szenvedni fog, ha függővé teszi magát, az nem szerelmes. A szerelmes nem fél attól, hogy magára vegye ezt a fájdalmat.

A puer, a beavatatlan ifjú jellemzője a hatalommal kapcsolatos naivitása. Ez az ifjú bizalmatlan a hatalom iránt, és még gyûlölni is fogja, ha igazi férfi példaképek nélkül nőtt fel, és nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy kimutassa, mennyire megveti a hatalmat és a tekintélyt. A puer aeternus, az örök fiú sohasem nő föl ebből a stádiumból. Az emberiség nagy része ilyen emberekből áll.

Nincs út a férfiúsághoz. A férfiúság az út. Tehát: nevezd meg a sebet! Érezd és sirasd meg! Keresd az apa látványát! Ez nem passzivitás, ez aktivitás. Vállald egészen a felelősséget az életedért és a tetteidért! Ne panaszkodj, ne bújj el szemérmességedben, ne várj meleg érzelmekre vagy csodákra! Cselekedj, mintha! Indulj az útra! Kockáztass valamit!

A férfi spiritualitás előnyben részesíti az akciót a teóriával szemben, a közösség szolgálatát a vallási és teológiai vitákkal szemben, az igazság kimondását a társadalmi illemmel szemben. A harmóniánál többre becsüli az igazságosságot. E kiegészítő férfi erények nélkül túlságosan "nőies" a spiritualitás (rossz értelemben!), ugyanis túl sok bensőségesség és a viszonyok iránti túl nagy érdeklődés jellemzi; a spiritualitás ilyenkor tisztázatlan érzelmeknek és az önmagunkkal való állandó foglalkozásnak a mocsara.

Könnyen le lehet írni azt a férfit, akinek hiányzik a női oldala. Õ kizárólag a külső, felszíni világgal foglalkozik, a fejéből meg őrtorony lesz. Dolgokat épít, magyaráz, használ, javít, szabályoz, rendez és játszik velük - ha veszi a fáradtságot, hogy egyáltalán megérintse őket. Mert a dolgok belseje idegen az ő számára. Fél azoktól. Ezért túlórázik állandóan az őrtorony, amelyben az ész és a rend őrködik. Számára ez az egyetlen lehetőség arra, hogy meglegyen benne a biztonság és a fontosság érzése. Foglya egy részigazságnak, amely éppen azért veszélyes, mert ő az egész igazságnak tartja. A hamis férfiúság csapdájában ül. S éppen ez lett a nyugati világ kollektív mítosza. Többnyire férfiak felelősek ezért, akik a hatalmat, a pénzt, a gazdaságot, az egyházat, a hadsereget a kezükben tartják, és ellenőrzik a morált. Amit valóságnak nevezünk, amitől csaknem teljesen függünk, azt jórészt olyan férfiak fikciója, koholmánya, akik még sohasem találkoztak a belső világukkal. E férfiak még sosem tértek be önmagukba, nem ismerik sem a bizalmat, sem a sebezhetőséget; sem az imádságot, sem a költészetet. Ezek a férfiak jórészt még nem készek, sőt betegek, azzal a kultúrával együtt, amelyet örököltünk tőlük.

Pál apostol ezt mondja: "Nincs többé férfi és nő, mert mindnyájan egyek vagytok Jézus Krisztusban." Az új emberség, amely felé haladunk, nem nemnélküli, nem is egynemû, és nincs is túlságosan nemhez kötve, mindezt kizárja a szeretet. Krisztusban egészek, egyek, egyesítettek és szentek vagyunk. Ez a beteljesült mûve Istennek, aki mindent mindennel megbékít, minket pedig arra hív, hogy vegyünk részt ebben a megbékülésben.

Élete közepe felé sok férfi rájön arra, hogy tulajdonképpen a saját anyját vette feleségül. Ez mindig nagy meglepetés, és nagy csalódás is. Mert az anya világa az az érzelmi világ, amelyben otthon vagyunk - még ha neurotikus is. Mindig ugyanazt a bejáratott utat járjuk - abban a reményben, hogy valamikor rendbe jönnek a dolgok. Akik visszaélést szenvedtek el, rendszerint olyan házastársat választottak, aki visszaélést követ el velük szemben. Bár különös, mégis nagyon gyakori, és talán egyfajta halálvágy ez.

A szerelmesnek meg kell tanulnia tudatosan szeretni; el kell határoznia, hogy megtanul szeretni; akarnia kell, hogy szeressen. Nem történik magától a szeretet, nem pottyan az ember ölébe. A szeretet - mûvészet. Gyakorolni kell, rá kell bíznunk magunkat. A szeretet - elhatározás. "Szeretni akarok, még akkor is, ha pillanatnyilag nem is hoz semmi megfoghatót." A szeretetnek konkréttá, sajátossá kell válnia, laknia kell valahol. Különben túl légies, elvont és metafizikai lesz. Ez a veszély fenyegeti azt, aki cölibátusban él. Az ember szereti az emberiséget, de konkrétan senkit sem szeret. A meredekebb út a házasság útja. Amikor beléptünk a rendbe, azt mondták nekünk, hogy mi a nehezebb úton járunk; de ma már nem hiszem ezt. A meredekebb út a házasságnak, a hûségnek, az otthonmaradásnak az útja.

A bennünk levő szerelmes a jót, az igazat és a szépet keresi; és ezt tudja élvezni önmagáért. Az a képesség ez, hogy valaki tud örülni mindennek, és nem azért, mert hoznak nekem valamit a dolgok, hanem mert léteznek. Ha észrevesszük, hogy mosolygunk, ha látunk valamit, akkor ez olyankor a bennünk levő szerelmes. Nézünk egy kis állatot, és boldogok vagyunk, mert az van. Miért alkotta meg Isten ezt a furcsa állatkát? Egyszerûen van, gratis, anélkül, hogy szükséges lenne. És éppen ezért csodálatos. A szerelmes keresi, hogyan fejezhetné ezt ki. Komponál, muzsikál, táncol, verset ír, csókol és ízlel.

Az a szerelmes, aki egészen a jelenben, az itt és most-ban él. Mindössze a jelen az övé, és ő élvezi. A jelen - szemlélődő jelenlét. Itt van minden, amire szükségem van. Miért kellene mindig elöl járnom és a jövővel törődnöm? A szerelmes a jelen élvezője, aki az isteni nektárt kihörpinti mindenből, ami van.

A kapcsolatokba a férfinak kell bevinnie a különválás és a távolság aspektusát, és a nőtől kell közelséget és kötődést tanulnia. A nőnek kell megtanítania nekünk valamit a közelségről és a közösségről, és a férfinak kell megtanítania valamit a nőnek a megbízatásról és küldetésről.

A keresztény utazást Jézus egy olyan szóval írja le, amely magától értetődő a férfi lélek számára: Jézus útról beszél, mégpedig a kereszt útjáról, amely abban áll, hogy mindig fájdalomba vezet a szeretet. Ha szeretsz, szenvedni fogsz érte. Ha nagyon szeretsz, és valóban belebocsátkozol, akkor el fogod szenvedni az elválást is. A női kísértés: mindenáron fenntartani a szeretetet, mindenáron közelségre törekedni, az a kívánság, hogy mindig egymás szemébe nézzenek.

Az igazi beavatás azt tanítja meg a fiatal férfinak, hogy nem lehet mindent rendbe tenni. Nem lehet és nem kell megölni a sárkányt; de meg lehet szelídíteni. Ez az a bölcsesség, amelyet vagy megtanulunk az életünk útjának felén - vagy mindig egyre magasabbra építjük a tornyunkat az ég felé, amely aztán egyre veszélyesebb és egyre inkább csak képzeletbeli lesz. Az eredmény az öreg, merev, megkeseredett férfi, aki csak a fejében él, aki mindig tudja a jó válaszokat, aki azonban nem bölcs, aki a törvényt és az evangéliumot az önkontroll módszereként használja, de az nem önátadás az ő számára, aki mindent tud az igazságról, de semmit sem tud a szeretetről. Az igazi beavatás arra tanít meg bennünket, hogy az életnek lényege szerint tragikus dimenziója van. Ezzel gyakran a szerelem titkában találkozunk.