Riikka Pulkkinen

Az, ami a szülők és a gyerekek közt történik, a vádak, amelyek elhangzanak, a tétova bocsánatkérések, azokat nem értheti senki más.

- Nem kérhetsz bocsánatot, hacsak nem fogadod el, hogy nem volt igazad! Ha bocsánatot kérsz, akkor be kell ismerned, hogy nekem van igazam. (...) - Nem. A bocsánatkéréssel az ember azt kéri, hogy olyannak lássák, amilyen, a tetteitől függetlenül. A megbocsátás pedig a legmélyebb szeretet, amire az ember képes.

Sült bolond lett ez a világ! (...) Vagy talán mi bolondultunk meg, mi, akik nem értjük.

Az ember néha annyira vágyik a változásra, hogy teljesen megfeledkezik a félelméről.

Ha a naivitás nem létezne, mindig minden ugyanolyan maradna. Nem történne semmi változás, ha valaki előbb nem álmodna róla.

Mindenkinek úgy kellene élnie, hogy ne veszítse el a saját énjét a másikban, ne kezdje el teljesen a másik életét élni.

A régi barátok és a testvérek olyanok, mint a torz tükrök, az ember időnként rájuk pillant, meglátja magát, és megállapítja: ez a tükör bizony már nem a régi.

A valóság várhat, mikor egymás álmait szövögetjük.

A világ minden ember számára egyformán idegen, mielőtt bele merne vágni, és megismerné.

Miért is ne bíznál egy idegenben, ha semmi sem bizonyítja, hogy nem érdemes? Az élet úgy kezdődik, hogy elengeded magad.

Újra elő kellene venni Kantot, és megkérdezni, valójában mit remélhetünk. És csak azután tehetjük fel a kérdést, hogy mit tehetünk.

A boldog ember jól érzi magát, szórakozik, és közben megváltoztatja a világot, mintegy mellesleg.

Egy nőnek csak két dologra van szüksége az életben: humorra és egy piros magassarkúra.

Az élet, még ha boldog is, a valóságban sokkal visszafogottabb, mint az álmokban. Ugyanakkor súlyosabb is.

Apa mindig azt mondja, hogy fenyőhasábbal nem érdemes fûteni, mert túl sok benne a gyanta. Én szeretem a roppanásokat, olyanok, mintha valami újnak a kezdetét jeleznék: megadják a kezdő lökést valami új számára, az időt elmúltra és újra, még kiforratlanra osztják.

A politikát és a mûvészetet távol kell tartani egymástól, különben az egyik elnyomja a másikat. A mûvészet kiüresedik, ha csak egy igazságot hirdet.

A szerelem figyelmeztetés nélkül kezdődik. Felkészületlenek vagyunk, nem figyelünk a jelekre, melyeket már hetekkel, hónapokkal azelőtt észrevehetnénk, hogy bármi történne.

Mi másról szól az emberi élet a maga meztelenségében, mint a reményről? Mi másról, mint a szeretetről, amit az emberek, a világ legszerencsétlenebbje is, a legmeggyötörtebbek is, nyújtani képesek egymásnak?

Minden emberi lénybe bele van kódolva a lehetőség a magányra ugyanúgy, mint a boldogságra.

Minden könyvben van egy szerelmi történet, a szerelem kezdetének leírásával. És az összes leírásban van valami hasonlóság. (...) Annyi, hogy a részletek elbeszélése már-már fölöslegesnek tûnik. De mindegyik titkokat rejt magában.