Riikka Pulkkinen

Az élet egy pontján minden ember elkerülhetetlenül elveszíti a hitét. Ha szerencséje van, visszakapja. Lesznek még olyanok, akik átölelik a hálószobában a paplan alatt, megfogják a kezét az asztal alatt, és az ő társaságukban újra megtanulja azt, amit elveszített.

Mikor válnak a családtagok tükörré, amelybe fáj belenézni?

A tetteink megbánása majdnem olyan, mintha a saját életünket bánnánk meg.

A származását, a kezdeti életkörülményeket senki sem tudja megváltoztatni. Mégis mindenkinek ki kell nőnie a gyerekkorból, hogy valami új léphessen a helyébe.

Mindig vannak fiatalok, akik elhitetik magukkal, hogy mindez még nem történt meg senkivel sem úgy, ahogy velük. És elhiszik, hogy az ő, és csakis az ő életük, boldogságuk és bánatuk kivételes. Hogy éppen az ő szerelmük erősebb másokénál. (...) A fiatalok lába előtt ott hever az egész világ, ők pedig felélik szomorúság nélkül, mert mindig türelmetlenül teremtenek maguknak új világokat.

A gyerekek valósága álmokból és játékokból épül fel. A hazugság észrevétlenül keveredik közéjük. De lehet, hogy a valóság minden ember számára ugyanilyen. Álmok, játékok, hazugságok.

Az emberek közötti kapcsolatok hálózata olyan, mint a sûrû erdő. (...) Ösvények nyílnak bennük, egyik a másik után, ösvények, amelyek ismeretlenek maradnak mások számára, csak azoknak nyílnak meg, akik véletlenül odakeveredtek.

A fiatalok szíve néha olyan nehéz, mint az ólom. Véletlen élményekből gyûjti terheit, bármitől felgyorsulhat a ritmusa, vagy kibillen egyensúlyából. Aztán egyszer csak, váratlanul megkönnyebbül, és megfeledkezik minden nehézségről.

A bimbózó szerelemnek álmokra van szüksége. Álomból ébredésekre, gondolatokra, melyeket az első pillanatokban nem tudunk hova tenni. Távolságra, messzeségre, mely eltûnik, mikor felidézzük magunkban a másik vonásait.

Akaratlanul is magamba zárom a férfi korábbi énjeit. (...) Ez a szerelem első szakasza. Mikor már egészen átlátjuk a másikat, és a tekintetében éppoly természetességgel veszünk észre minden félelmet és álmot, mint azt, hogy megérett a gyümölcs.

Az emberi arc is egyfajta tisztás, mint az erdei tisztás. Minden kérés és remény, félelem és titkos öröm, gyermeki öröm kiül az arcunkra, mint mikor árnyékból a fényre lépünk.

Mindig lesznek pillanatok az életedben, amikor úgy érzed, hogy a világ úgy áll előtted, akár egy kibontásra váró ajándék. Mégsem olyan már semmi, mint régen. Úgy szemléled a világot, mint egy festményt, amelyet keretbe foglal az idő, a tapasztalat, és már mást jelent, mint azelőtt.

Újra és újra eltávolodom tőle, ő is éntőlem. Eltávolodunk egymástól, hogy aztán újra megtehessük ugyanazokat a lépéseket egymás felé. Soha nem állunk meg egy helyben - mindig úton vagyunk egymás felé, vagy egymástól egyre távolabb.