Road

Csend van, megyek az úton, nem szólnak hozzám, Nincsen szeretőm, nincsen ágyam, nincs hazám, De bárhol járok, nekem mindenütt ugyanúgy jó, Én, a nyughatatlan világcsavargó.

Szeress még! És ha elfogysz az ölelésben Halkan fojts meg a sötétben, Legyen végtelen nekem az éj... (...) Szeretni engem tudnál-e úgy, Ahogy egyszer én szerettem? Két karodban, nézd meg, mivé lettem!

Süketek, sánták, némák, vakok Mellettetek én a béna vagyok. A kevesebb több, a látszat csalhat, Több emberség, több alázat.

Szólj, olcsó vágy vagyok neked, Fáj, ahogy a hazug szád nevet. Félj, mert többé magamat nem hagyom, Várj, most már csak beléd kapaszkodom.

Nekem ez az egy életem van, ami majd úgy múlik el, mint az édes karamell, hogy minden cseppje más, szerelem, csalódás. És az benne a jó, hogy pont nekem való. Ez az egyetlenegy érv, amiért meghalnék! A karamell édes íze, mint az élet, meg a szíve, és addig meleg a vérem, amíg mind a kettőt érzem.

Édes szó, gyilkos vágy, de Ámor nyila ajándék, És akkor jó, ha mindkettőnknek túl veszélyes ez a játék!

Tudom, nincsen véletlen, hogy meg van írva a sorsunk, Szóval te és én a jó időben, a legjobb helyen voltunk.

Megváltoztunk, nincs vissza út, csak álom volt Felébredtem, most már tudom, nem rólunk szólt.

Nem látom a tüzet a szádon, és a füstöt sem úgy fújod most rám, mint rég, Vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos, hogy miattunk soha nem sírnék.

Maradj ember, Õszinte tiszta fejjel, Tanulj meg élni, Adni is, nem csak kérni, Így leszel halhatatlan.

Az idő, a hely a tiéd, ha kéred, csak más a szándék, de tudom, hogy érted, az erő, az ész, a hang és a kép benned éljen tovább, ha már nem leszek én.

Ne nézz hátra, mert valaki könnyen visszahúz. Az igazi bátrak: nekik a jövő kell és nem a múlt.

Aki szabad, annak mindent szabad.

Aki tudja, honnan érkezett, és azt is, hová tart, annak hiába mondod, hogy ő tévedett, ő tudja csak igazán, milyen a túlsó part.

Úgyse marad a végén nekem más, csak ezek itt, ezek a nagy hegyek. Én itt születtem, itt halok meg, boldog voltam, boldog leszek.

Hajnal, országút, még egy ismeretlen táj. Véget nem érő út visz megint valahonnét, valahová. De hiszen én akartam így, soha semmit meg nem bántam, Csak tudod, régen volt, és már úgy hiányzik, hogy a hegyeimet újra lássam.

Hát megint itt maradtam, olyan egymagamban, ismerős az érzés, de már régen hozzászoktam. Tudod, mindennek vége egyszer, aztán álmokat úgy temetsz el, hogy abból születnek új remények, amitől lehet, hogy mások majd félnek.

Ó, ha tudnék, most kétfelé szakadnék! Az egyik féllel keresnélek, a másikkal itt maradnék, hogy aztán biztosan rád találjak. És megint úgy magamhoz szorítanálak, de mielőtt megszorítlak, úgy, mint saját magam, pont kétfelé szakítlak.

Élnék az álomvilágban, ott, ahol minden pillanat hibátlan, és mert távol a valóság, nincs benne hazugság, hinnék én minden csodában. Ha lehetne, ott is maradnék örökre, azt hiszem, semmit sem bánnék. Itt hagyom bánatom, örömöm, vigaszom, jól tudom, álmomban mindent túlélnék.

A szemem lehunynám, úgy aludnék végre, és kívánnék magamnak nyugalmat, ébrenlét helyett egy jó hosszú álmot estére. De az tényleg hosszú álom legyen, tartson ki pár éjszakát nekem! Azt sem bánom, ha mostantól mindvégig, innentől örökké tartson, míg élvezem.