Robert Lawson

A világon mindent gondolatainkkal és érzelmeinkkel teremtünk (...), hiszen ezek szülik a döntéseinket, amik meghatározzák a sorsunkat.

Néhol könnyû a döntés, máskor kilátástalannak tûnik (...). De mindig rá lehet találni a helyes útra, ha próbálkozunk, és figyelünk arra a halk suttogásra ott a szívünk mélyén.

Az illúzióink és rögeszméink által zárjuk be magunkat egy helyzetbe (...). A kiutat pedig az jelenti, ha megértjük önmagunkat és magunkon keresztül a helyzetet, amiben vagyunk.

Csak az számít, amire időt szánunk, hiszen abból lesznek szép, illetve rossz emlékeink.

Szinte soha nem lehet előre megmondani, milyen út hová vezethet. Nagyon ritkán tudjuk előre eldönteni, hogy miből mi születhet meg.

Ahogy nincs szivárvány eső nélkül, úgy nincs gyógyulás fájdalom nélkül sem. Minden rossz addig tart, amíg szembe nem nézel vele.

A pillanat olyan kincs, amit rendszerint túl későn jut eszünkbe észrevenni és megbecsülni.

Az idő csak akkor létezik, ha várni kell valakire. És a szeretet az egyetlen dolog, amiért megéri bármit elviselni.

Mindnyájunknak szüksége van egyfajta kis saját világra, ahol emlékeink legintimebb darabkáit tartjuk.

Akárcsak az utunkat, úgy a terheinket is mi magunk választjuk meg, miképpen azt is, hogy mikor vagyunk hajlandók megszabadulni tőlük. És az elengedés minden esetben megkívánja, hogy merjünk szembenézni érzéseinkkel, az elszalasztott pillanatok és a ki nem mondott szavak okozta fájdalommal.

Mindenkit három dolog határoz meg: mit fogad magába, mit ad ki magából és mire szánja az időt, amit adott magának.

Minden, ami körülvesz, azért létezik, hogy neked a lehető legjobb legyen. (...) Minden út végén, mely valaha elkezdődött, kincseket találsz, sosem szakadékot.

Néha döbbenetes belegondolni, milyen apróságokban rejlenek hatalmas kincsek, és milyen parányi dolgok mesélhetnek el egy egész életérzést.

A vízen pattogó kavics éppolyan, akár a lelketek útja. Hogy hányszor ütődtök neki a felszínnek, az csak rajtatok múlik. (...) Látszólag én befolyásolom az eldobott kő útját, de csupán elindítom azt. A kavics alakja, szilárdsága a meghatározó a bejárt út során.

Nincs nagyobb kincs az emlékeinknél. Hiszen azok tesznek minket azzá, akik vagyunk és akivé válni akarunk.

Amikor beengedünk valakit a saját kis világunkba, az a legnagyobb megtiszteltetés és szeretet kifejezése. Hiszen ilyenkor lelkünk legmélyére láthatnak le.

Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.

Mind utazók vagyunk... összekapaszkodunk azokkal, akikkel a szívünk, s nem a kezünk köt össze, és reménykedünk, hogy oda érünk, ahová szeretnénk. És az út végén jövünk rá, hogy mind közül csak az számít, hogy tudtunk-e valamit adni magunkból, amitől az útitársunk több lett? Szebb és könnyebb lett-e az út a jelenlétünktől?

Ha egy szerettünk meghal, lelkünk egy része örökre abban a pillanatban reked, s mi örökké egy fonállal kötődünk ahhoz a másodperchez. A pillanathoz, mely előtt még minden szép volt, s mely után már minden elveszíti a súlyát, színét, tartalmát.

Nem attól válik igazán erőssé valaki, hogy mit képes megszerezni, hanem attól, hogy mit képes összeszorított foggal elviselni, s mit képes nyugodt szívvel és hittel elengedni.