Rudnyánszky Gyula

Lehet-e feledni azt, kivel lényünk egybeolvadt, kit jobban szeretünk mindennél, még a saját boldogságunknál is? Lehet-e feledni, kit szívünkbe zárva őriztünk, mint éltünk legnagyobb kincsét; lehet-e feledni, kinek ajkairól az örök üdv édességét szívtuk, kinek forró lehelete arcunkat perzselte, ki szerelemről suttogott, örök hû szerelemről, lágyan, édesen; lehet-e feledni azt, ki olthatatlan lángra lobbantotta a szívet, ki angyali mosolyával egy mennyet tárt fel elénk, teli kéjjel, üdvvel, boldogsággal! ...Nem lehet! E hitem szikla-erős marad, ha el is vesztem reményemet!

Egy év merült el a semmiség végtelen tengerébe, egy év forgott le az enyészet kerekén ismét. Népek, nemzetek dőltek porba, az elmúlt évben lelték fel síri ágyukat. És én bennem mennyi sok szép remény született az elmúlt évben, és a jövendő mennyi kéjjel, gyönyörrel mosolyog felém! És ezt én mind csak neked, egyedül csak neked köszönhetem (...). Ez az elmúlt év ajándékozta nekem a te hû szívedet, és az új fog majd birtokába juttatni a mindenségnek, midőn bírni foglak téged, hû kedvesem.

Szívem mélyéből a legtisztább, legszentebb boldogságot kívánom osztályrészedül. Legyen örök tavasz életed, - viola és rózsa között éld át az életet!

Kebled derült egét sohase borítsa gyászos felhő, szíved ne érje búvihar; egészség, megelégedés viruljon drága életeden!

Fut az idő és elsodor vad árja Minden gyönyört és minden bánatot; Mindazt a sír örök sötétje várja: Mit a lét múló fénye áthatott, A gyermek férfivá sietve érik, Gyorsan redőkbe süllyed mosolya... Jövőm` a szem hiába látja végig: Húsz éves többé nem leszek soha!

Az ifjuság becsét csak akkor Érezzük igazán, ha elveszett! Zokogva nézem minden alkonyatkor; Reményem eggyel ismét kevesebb.

Születni bûn, születni átok: Tanuld meg, ember, ezt! Az Isten ellen vét az ember Mindjárt, hogy élni kezd. És aztán teljes élete Vezeklés, bûnhödés: Legelső boldog napja az, Amelyen sírja kész.