Szerző

Rudnyánszky Gyula

A szerelem hulló csillag volt eddig nékem. Felmerült egy-egy kép gyakran emlékemben; s aztán csak hamar elmosódott; de most mást érezek; most nagyon érzem, hogy ezt a képet, mi szívemben felmerült, sohasem tudom felejteni.
Szeretlek szívem egész hevével, lelkem forrongó szenvedélyével. Irigye vagyok a légnek, melyet belehelsz, mely körülcsókolja rózsa arcodat, melyet lábaid tápodnak.
Ha vétkeztem kegyed ellen, én jóvá akarom tenni bûnömet, ha megbántottam, térden állva, ruhája szegélyét megcsókolva fogok bocsánatért esdekelni s kegyed azt nem fogja megtagadhatni tőlem, mert én - szeretem, imádom kegyedet!
Ha ez a szerelem csak csalódásra gyûlt volna bennem, nem fog változni haldokló sugárrá, mint a tûnő nap végsugarai, hanem velem együtt fog elmerülni az örök éjbe... a sír ölébe!
Reménytelenül szeretni! Epedni egy lényért, ki egy tekintetre sem méltatja az őrült szerelmest, sőt tán gyönyörködne vonagló szíve fájdalmain! És én mégis szeretek.
Ne hidd, hogy széttépem az emlékeket, miket tőled kaptam, hogy semmi se emlékeztessen reád! Megtartom a hervadt emlékeket, romba dőlt világommal, s (...) édesen merengve a szép múlton, édessé teszem a fel-felújuló fájdalmat!
Nagy a szerelem hatalma! Erőt ad, buzdít, lelkesít, míg boldogít isteni érzete!
Csordultig van telve szívem. Nem ábrándozom többé; hogy csatákat nyerjek; (...) nem irigylem a költők babérkoszorúját; a királyok koronáját. Te az enyém vagy: ez minden dicsőségem; minden boldogságom; a te szerelmed az én babérkoszorúm, koronám s megnyert dicső csatám!
Most, hogy távol vagy, az érzelmek édes zsongájába belejátszik a fájdalom húrja. Igaz, hogy édes e fájdalom, mert mellette van a reménység, hogy nemsokára látni foglak.
E szóban: szerelem, minden megvan, ami boldogíthat. S én annyira önző vagyok, hogy szeretném, miszerint e szót rajtunk kívül ne használhassa senki. Mert én nem hiszem, hogy annak értékét más is úgy becsülje, mint én és te.
Mindenütt téged látlak; a napsugár megrabolta szemed sugarát; benne képed visszfényét látom; a szellő elrabolta leheleted; játszva enyelgőn lágy fürtjeiddel; a virág, a szende ibolya márvány kebled illatát lopta meg. És midőn minden téged idéz fel emlékemben; lehet-e reád nem gondolnom? Lehet-e kiûzni azon szívből az érzelmeket; amely téged úgy szeret?
A valódi boldogság nem szorul szavakra.
Te tönkretettél engem, kitépted érző keblemből a szívet, mely csak érted vert, mely soha nem szûnik meg érted verni, míg agyamat tudom, s míg eszemben egy csepp vér kering! De nem átkozlak... Menj utadon, néked tán még öröm-virág is nyílik azon, nekem is nyílik virág: a sír-virág!
Az én szívem megtalálta büntetését, hogy szerelmét önre pazarolta, tisztelt úr, ön pedig méltó jutalmát a hûtlenség öntudatában.
Nincs szomorúbb látvány (...), mint az ember, akiből kihal a szív!
Nem maradt semmi fenn számomra - mint egy megsemmisített szív. Egy megsemmisített szív, - mely egykor oly forrón, oly kimondhatatlanul szeretett téged, mely készebb lett volna megrepedni, mint gondolni e szomorú jövőre. Ez a megsebzett szív még meg sem dobban most, e szavaknak, melyek utolsók hozzád: - Isten veled! Élj boldogul!
Mily babonás a szív! Hitelt ad még a véletlennek is, sőt ki sem merem mondani, mily reményeket köt hozzá.
Szívemben a képzelet annyi érzelmet teremt, hogy alig tudom magam kifejezni e nagy napon, a te névnapodon. Rózsás szavakat gondoltam ki ez alkalomra, midőn szívem legmélyéből akartalak üdvözölni, s íme, alig tudom elrebegni e néhány szót: Élj sokáig (...)! Boldog vagyok mégis, hogy szerencsés lehetek téged üdvözölni.
Oh, mit adjak neked ez alkalommal; mit küldjek emlékül névnapodra? Koszorút fonva a rét oly hamar hervadó virágaiból? Nem, érzelmeim fogom elküldeni hozzád, egy a szív virágaiból font koszorút, melyek örök virulók lesznek, hervadhatatlanok, melyeket nem öl el a nyár heve, nem hervaszthat le a tél fagya. Fogadd szívesen tőlem e sorokat.
Csak egy van, amit nem törhet meg a betegség: a tiszta szerelem az; - azt csak a halál semmisítheti meg, csak a sírhalom takarhatja be.