Samuel Beckett

Ha te nem szeretsz nem szerettek engem ha téged nem szeretlek nem szerettem.

Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!

A könnyek mennyisége a földön változatlan. Mihelyt valaki abbahagyja a sírást, másvalaki máshol sírva fakad. Ugyanez a törvény érvényes a nevetésre is.

Annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs erő kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége.

Mercier gondolatai azért voltak különösek, mert mindenütt ugyanaz a hullámzás lüktetett bennük, és változatlanul egyazon szirtes pontokon törtek meg, bármely ponton is került e világba az ember. Nem gondolatok voltak ezek, hanem inkább egyfajta zavaros és szomorú álomképek, amelyekben múlt és jövő roppant kellemetlen módon keveredik, a jelen pedig az örökös fuldokló szerepét játssza.

Az, aki, mivel semmije sincs, nem is akar semmit, ha csak azt nem, hogy hagyják meg neki a saját semmijét.

A legrosszabb pillanatokban a kezek hûek maradtak, a kezek, melyekről nem lehetett tudni, melyik adja és melyik fogadja a szorítást.

Az ember halad botorkálva is, nem olyan jól, mintha nem botorkálna, lassabban persze, de halad.

Én már ilyen vagyok. Vagy rögtön felejtek, vagy egyáltalán nem felejtek.

Az igazi mûvészet, mint a mozarti felhangzás, tökéletesen érthető, és tökéletesen megmagyarázhatatlan.

Maga a pokol, jóllehet örök, Lucifer lázadásával kezdődik.

Az élet nem egyéb, csak magányos bolyongás a végtelen pillanat mélyén, ahol nem változik a fény.

Valójában nem minden az, hogy megőrizzük a csendet, arra is ügyelnünk kell, miféle csendet őrzünk meg.

Mit kerestem, amikor kimásztam az odúmból, a hunyorgó fényben vonszolva magam elérhetetlen ködképek felé? (...) A visszautat a sötétbe, a semmibe, a komolysághoz, haza, valakihez, aki még mindig vár, akinek szüksége van rám, és akire nekem is szükségem van, aki a karjába zár és azt mondja, ne hagyjam el soha, aki átadja a helyét és virraszt fölöttem, aki szenvedett, ahányszor csak elhagytam, akit gyakran meggyötörtem és akinek ritkán okoztam örömet, akit sosem láttam.

Néha. Mennyi jóság van ebben a kis szóban! Mennyi kegyetlenség!

Hogy érne véget a magány, melyet igazi fény nem látott soha, ahol nem volt egyensúly, sem nyugalmi helyzet, csak elferdült tárgyak végtelen csuszamlása, olyan égbolt alatt, amelyben nem él a reggel emléke és az este reménye?

Õrültnek születünk mindannyian. Néhányan végig őrültek maradnak.

Minél több emberrel ismerkedem meg, annál boldogabb vagyok. Az ember a legnyomorultabb ismeretség révén is tanul, gyarapszik, s többre értékeli a tulajdon boldogságát.

A fattyú! Nem létezik!

Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!