Saul Hudson

A Guns N` Roses, mint együttes, teljesen őszinte. Lehet, hogy nem mi vagyunk a világ legjobb zenészei, és biztosan vannak profibb együttesek, meg jobb színpadi show-k is. De ha mi színpadon vagyunk, 120 százalékot adunk bele, az tuti.

A legtöbb gitáros azért kezd el játszani, hogy jól nézzen ki, és hogy keménynek tûnjön. Ebben eltérek tőlük, mivel én azért kezdtem gitározni, mert olyan hangszeren akartam játszani, ami rock n` roll központú, de nem igazán tudtam különbséget tenni szólógitár és basszusgitár között. Lényegében azért választottam ezt, mert több húrja volt.

A gitár a lelkem - amikor eltévedtem, mindig a gitár segített vissza az útra; a gitár az, ami eszembe juttatja, hogy mit keresek egyáltalán itt.

Az igazság időnként ott van a szemed előtt, de olyan értelmetlennek, olyan nevetségesnek látszik, hogy egyszerûen nem veszed észre; olyan ez, mint ha az elvarázsolt kastély görbe tükrében látnád magad - nehéz elhinni, hogy az a torz alak, aki visszabámul rád, valójában te vagy.

A hangok, az akkordok második nyelvvé váltak a számomra, és gyakran megesik, hogy ennek a nyelvnek a szókészletével fejezem ki az érzéseimet akkor, amikor a hétköznapi beszéddel kudarcot vallok.

Amikor azt tapasztalod, hogy kilógsz a környezetedből, elszakadsz a megszokott nézőponttól, kissé eltorzulhat a perspektívád - olyan ez, mint amikor az üzenetrögzítőből hallod a saját hangodat. Majdnem olyan, mint találkozni egy idegennel, vagy felfedezni egy képességet, amiről nem is sejtetted, hogy a birtokában vagy.

Egy barát akkor is jól ismer téged, ha esetleg évekig nem találkoztok.

Vannak, akik újra meg újra kihívják maguk ellen a sorsot, és menet közben mindig sikerül meggyőzniük magukat arról, hogy amit tesznek, az szükségszerû - annak ellenére, hogy közben végig tudják, nem igazán helyénvaló a dolog. Az ilyen embereknek számolniuk kell azzal, hogy előbb-utóbb pórul járnak.

Az idő sok mindent átalakít; az ember sosem tudhatja, hová jutnak a barátai, vagy hogy hosszú idő múltán hol találkozik velük ismét.

Soha senki sem számít arra, hogy kirántják a lába alól a szőnyeget; az életünket megváltoztató események általában nem jelentik be önmagukat. Az ösztönök és az intuíciók segíthetnek, küldhetnek néhány figyelmeztető jelet, de még ezek sem tudnak felkészíteni arra, hogy gyökértelennek fogod érezni magad, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Ilyenkor düh, zavar, szomorúság és frusztráció keveredik össze az emberben - valahogy úgy, mint a fehér szemcsék a hógömb belsejében. Évekig eltart, hogy leülepedjen az érzelmi por, de te eközben sem állsz le, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy keresztülláss a viharon.

Megszállhatsz a legdrágább hotelekben, tagja lehetsz egy óriás rockcsapatnak, híres lehetsz és felismerhetnek az utcán, meg minden, de amikor bemész a klotyóra, a wc-papír az neked is wc-papír.

Nem várhatsz a sorsra, hogy megadja neked azt, amiről úgy gondolod, kijár neked; magadnak kell megküzdened mindenért, még akkor is, ha úgy gondolod, hogy már mindennek megfizetted az árát. Talán már elérted, amit akartál, de mondd csak, biztos, hogy megtanultad a leckét?

Évekbe telik, mire kialakul, hogy tartósan melyik dal marad kedvenc: ha eltelt ennyi idő, már visszatekinthetsz, és biztonsággal ki tudsz választani egyet. De még ilyenkor is lehet pusztán időleges a dolog, ami éppen az aznapi hangulatod függvénye.