Shahed Yousaf

A fájdalom és az elkeseredés bárkit agresszívvá tehet, a mi dolgunk az, hogy nyugodtak maradjunk.

Az emberek olyanok, mint a hangyák, akik csak úgy nyüzsögnek egy gyönyörû szőnyegen, anélkül, hogy értékelnék a finom mintát. Talán egy nap majd én is távlatot nyerek, és megértem a nagy egészet, az isteni mintát és azt, miért történik rossz a jó emberekkel.

A vallásnak semmi köze ahhoz, hogy valaki jó és erkölcsös lény-e.

Senki nem vallhatja magát a bőrszíne vagy etnikuma szerint felsőbbrendûnek.

A börtön egész rendszere rendkívül korlátozó, a sok jó szándékú egyén ellenére, aki mindent elkövet, hogy jobbá tegye. De a jó szándék is kevés önmagában.

A kortizol stresszhormon, és öregít. Ha idősebbnek látszom, az számomra kitüntetés, azt jelenti, komolyan veszem a munkám.

Az engedékenységnek és a közönynek annyi rétege halmozódik a börtönben, hogy csak azt csodálom, nem zavarodnak meg többen.

Az orvosi egyetem messze nem készít fel minket arra, milyen is orvosnak lenni. Megtanuljuk persze a sejt szerkezetét, a betegségeket és a gyógymódokat. De szinte semmit azzal kapcsolatban, mi mindennel jár együtt a szakmánk. (...) A bonyolult forgatókönyvekről, a kognitív vagy döntési fáradtságról, a szokatlan munkakörülményekről... Semmi ilyesmiről nem hallottunk. A megélt tapasztalat sokkhatásként ér minket. Nem kellene általános praxisnak nevezni, nincs benne semmi általános!

Bár megtanítanának minket is szónokolni, több száz szóval semmitmondani! Most ez számít tudománynak. A politikusok, vezetők, menedzserek "újrarendezésről és változásról" papolnak, valójában költségcsökkentést értenek alatta, és életeket veszélyeztetnek.

Amikor a sötétségen kell áthatolnunk, mindig az apró, egészen apró dolgok világítanak nekünk.

A munkánkkal mindig együtt jár valamennyi szorongás. Valahogy le kell beszélnie magát erről. Minden gondolattal egyesével elbánni. Máskülönben könnyen elborítják. A szorongás gyakran arctalan, igaz? Tulajdonképpen öngerjesztő folyamat. Ha az ember szembenéz a konkrét szorongással, azzal el is oszlatja. Minél inkább kerüli valaki a szembenézést, annál rosszabb.

Néhány ember hiába dörömböl ajtókon, akkor se figyelnek rá. Nekünk leggyakrabban kinyitják azt az ajtót. Sokszor nem a szegénység a legnagyobb baj, hanem az erőtlenség, a némaság, ami vele jár.

Az orvos dolga kérdéseket feltenni és válaszokat adni. A saját véleményét vagy érzéseit egy orvos ritkán árulja el. (...) Az orvos álarcát a személyes érzéseink elrejtésére öltjük fel, hogy kívülről nyugodtnak és megnyugtatónak lássanak. Elvárják tőlünk, hogy tudatosan és szenvedélymentesen viseljük az óriási megterhelést, és közben maradjunk épek. Amiért ezt gondolják rólunk, ellenállónak látszunk - az emberségünktől fosztanak meg, holott sebezhetők vagyunk.

A fogvatartottak a vétküktől függően stigmatizálódnak, és elveszítik az énképüket. Ahhoz viszont, hogy segítsünk, hogy jelentős változásokat érjünk el, először is az embert kell látnunk egymásban, az erőt és a gyengeséget is beleértve.

A legtöbb pszichopata kifejezetten sármosnak látszik. Az első benyomás tehát haszontalan.

Ha az ember keresi, sok jót is föllel a világban.