Sigrídur Hagalín Björnsdóttir

Annyira hozzászoktunk a látható nyelvhez, az íráshoz, hogy nélküle el sem tudjuk képzelni a világot. Pedig a használata nagyon korlátozott, nehéz megtanulni, és kevesen tanulják meg igazán jól, falakat épít az emberek között, kirekeszti azokat, akiknek az agya az olvasástól különböző mûveletekre alkalmasabb, behatárolja a szellemi életünket, fejlődési és érési lehetőségeinket.

Az emberiség története egészen más, talán sokkal boldogabb lett volna az írott szó nélkül. De valójában az írott szó nélkül nem is létezne. Az ember továbbra is békében és harmóniában élt volna a környezetével, történelem, múlt és jövő nélkül.

Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré egy kihalt fjordban.

Ezernyi különböző szállal kapcsolódunk egymáshoz: szavakkal, hangokkal, érintésekkel, szövegekkel, vérrel, dalokkal, kötelekkel, utakkal, drótnélküli üzenetekkel. Néha csak azáltal, hogy ugyanazt a fényes napot látjuk vándorolni az égen, ugyanazt a számot hallgatjuk a rádióban, ugyanazt a szöveget motyogjuk szórakozottan, a vacsora utáni mosogatás közben. Ilyen egy társadalomhoz, egy néphez, az emberiséghez tartozni.

Időnként történik valami, ami még jobban összeköt, közelebb visz egymáshoz bennünket. A családokat esküvők, gyermekek születése és halálesetek hozzák össze; katasztrófák, háborúk és sportversenyek egyesítik a nemzeteket, amikor mindenféle ember egy ütemre lép. Néha pedig olyasmi is megesik, ami az egész emberiséget összerántja, mindannyiunk sorsát egybekapcsolja, mintha löketet kapna a gravitációs erő, és összeszûkülne a világ, egy pillanat alatt közelebb kerül minden, és minden ember emlékszik rá, hol volt, amikor megtudta, mi történt.

Mindennek van határa, így az én szeretetemnek és a büdös kutyafing elviselhetőségének is.

A gyerekek egyszerû lények, azt szeretik, aki jól bánik velük.

A gyerekek (...) a velünk, felnőttekkel való kapcsolatukért nem felelhetnek. Az a mi felelősségünk, mi szabjuk a határokat, és mi jutalmazzuk őket, ha jók hozzánk.

A történelmet nem lehet úgy visszatekerni, mint valami régi videokazettát.

Ha meghalok, az élet megy itt tovább a rendes kerékvágásban, minden olyan lesz, mint régen. (...) Valójában mindennek semmi jelentősége.

A gyerekeknek nincs vesztenivalójuk, talán csak a lelkük.

Valami történik olyankor, amikor az emberek leülnek egy fortyogó levesesfazék mellé és együtt esznek, együtt törik meg a kenyeret. Az agy egy különleges hormont, oxitocint termel, ugyanazt, amit nemi aktus közben, az anyáknál pedig a szoptatáskor is. Ez a biokémiai szeretet. A szeretet mindent megbocsát és mindent elvisel, de talán csak egy hormon, gyógyító erő, amely összeköt bennünket.

A tudomány sajátos válaszokat ad, az ember abban hisz, amiben akar.

Tente, tente, kisbaba, Hattyúk énekelnek ma, Szél fújja a felhőt, Varjú fal lóbelsőt. Tégy úgy, mintha aludnál, Mégis éber maradjál. Tente, tente, kisbaba.