Sigrídur Hagalín Björnsdóttir

A könyvelés a történetmesélés mûvészete.

Egymás mellett fekszünk behunyt szemmel, és úgy teszünk, mintha aludnánk. Tudom, hogy ébren van, ő is tudja, hogy én ébren vagyok, több évtizednyi házasság után ezt megérzi az ember. Sok rosszabb létezik annál, mint egymás mellett feküdni és úgy tenni, mintha aludnánk.

A hangod visszhangzik a fejemben, mintha mellettem lennél, arcodon gyermeki csodálat ragyog. Rám mosolyogsz, szemed csupa nevetés; az elmém tudja, hogy ez csak káprázat, nem vagy itt, de a szívem egyszerre dalol örömében és meghasad; legalább szerethettelek.

Szövegelhetnek a költők a szerelemről, de én pontosan ismerem, láttam munka közben. Nem más, mint természeti katasztrófa.

Szeszélyes egy dolog az idő. Úgy tûnik, mintha állandó, egyenletes tempóban haladna, pedig valójában kanyarog, ugrál a víz alatti kövek között, megpihen a csendes mélyedésekben, megposhad a pocsolyákban és a hegyekből vad vízesésekbe veti le magát. Néha pedig mintha nem engedelmeskedne a természet törvényeinek, és hátrafelé haladna, a kezdetet keresve.

Bárcsak vízcsepp lehetnék bárcsak becsoroghatnék az ajkadon a nyelvedre le a torkodba bárcsak meginnál bárcsak olthatnám a szomjadat.

Más hibájából sosem lehet tanulni.

A vágy nem alszik ki az emberben, akkor sem, ha már nem tud beszélni, sem egyenesen tartani a fejét.

Ma mindannyian a média részei vagyunk, akár tetszik, akár nem. Csak nem mindenki tudja jól eladni magát. Nem érünk el egyformán nagy nézettséget.

A színlelt bátorság is jobb, mint a semmi, jobb, mint reszketve, idegesen toporogni.

Mi ebben az országban a szabad akaratban hiszünk. Az emberek szabadon hozhatják meg a döntéseiket és maguk viselik azok következményeit is. Egyesek az elmebetegségeket és a nevelési körülményeket okolják minden bajért, szerintük a társadalomnak kell felelnie minden bûnért és gazságért, és semmi sem róható fel az egyénnek. Amerika nem így mûködik. Itt az emberek maguk felelnek a tetteikért.

A történeteket nem lehet el nem hangzottá tenni, ha egyszer elmondtuk őket.

A legjobb történetek reménytelen küldetésekről szólnak.

Mi haszna a civilizációnak, a technológiának és a tudománynak, mit ér, hogy tudunk írni és olvasni, ha megfeledkezünk a természettel kötött egyezségünkről, a magunk valódi, isteni természetéről?

Az emberi agy (...) szó szerint korlátlan mennyiségû információt képes elolvasni és befogadni, a szöveg időben és térben mozgatni tudja az embert, képes egyik világból a másikba szállítani, mások elméjébe és szívébe hatolni.

A könyv mint médium haldoklik. (...) Az olvasás visszaszorulóban van, ha tetszik, ha nem. A könyvnyomtatás feltalálása óta az emberiség szellemi életének legnagyobb forradalmát követhetjük szemmel. A nyomdagép tette lehetővé, hogy a köznép megtanuljon olvasni, de ez már majdnem hatszáz éve történt. Már régen időszerû, hogy valami másra cseréljük a könyvet.

Az írás nem csak írás. Vallás, fogalomrendszer. Ahhoz pedig, hogy kitörjünk egy berögzült fogalomvilágból, a gondolkodás alapvető, belülről jövő megváltozása szükséges. Hirtelen megvilágosodás vagy ébredés. Nevezhetjük vallási tapasztalásnak is. Vagy az emberi agy átprogramozásának.

Az írás nem csupán írás, a normális, olvasó emberi agy belső kapcsolódásait ahhoz az íráshoz igazítja, amelyet elsajátít. A föld lakóinak mintegy harmada, két és fél milliárd ember a latin ábécét használja. Ez a legerőteljesebb kifejezésmód, amit az ember valaha megtanult.

Az élet egy sûrû folyam, észre sem vesszük, és körbezár bennünket, gyorsan kell mozognunk, hogy le ne ragadjunk, minden lehetőséget meg kell ragadnunk.

Nekem azt mondták, hogy csodálatos anyának lenni. Azt mondták, hogy ha gyerekem születik, mindent meg fogok érteni. És nem értettem meg semmit. Hol az a nagy boldogság, amit ígértek nekem, az a forró, totális anyai szeretet, ami állítólag elfogja az embert, amint megpillantja a gyerekét?