Simone Weil

A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el.

A remekmû az, ami egy halálraítéltet sem zavarna a cellájában.

Aki szenved, igyekszik átadni szenvedését - akár úgy, hogy mást sanyargat, akár úgy, hogy magát sajnáltatja -, csak azért, hogy csillapítsa, és kínja valóban csillapodik is így.

El kell fogadnunk, hogy alá vagyunk vetve a szükségszerûségnek, és csak azt formálgatva szabad cselekednünk.

Nem azért kell szeretnem szenvedésemet, mert hasznos, hanem azért, mert van.

Ne az legyen a cél, hogy ne szenvedjünk vagy kevésbé szenvedjünk, hanem az, hogy ne rontson meg a szenvedés.

Amit jónak ismerünk meg, kell hogy megragadjuk. A tartózkodás gyávaság.

Két rab szomszédos cellákban kapcsolatot teremt egymással úgy, hogy átkopognak a falon. A fal választja el őket egymástól, de ugyanakkor ugyanaz a fal teszi lehetővé, hogy kapcsolatba lépjenek. Így van ez Isten és miközöttünk. Minden válaszfal kapocs.

Szépség: gyümölcs, amelyet szemlélünk - anélkül, hogy kezünket nyújtanánk érte. Ugyanakkor istencsapás, amelyet szemlélünk - anélkül, hogy meghátrálnánk.

El kell tûnnöm, hogy azok a dolgok, amelyeket látok, épp az által, hogy többé nem lesznek általam látott dolgok, tökéletesen széppé váljanak. (...) Olyannak látni egy tájat, amilyen akkor, amikor én nem vagyok ott. Amikor ott vagyok valahol, az ég és a föld csöndjét beszennyezem lélegzetvételemmel és szívem dobogásával.

Tisztán szeretni csak úgy lehet, hogy beleegyezünk a távolságba, hogy imádjuk a távolságot magunk és szeretetünk tárgya között.

A jótett pontosan azért engedhető meg, mert még a fájdalomnál is nagyobb megaláztatással, a függés még bensőbb és cáfolhatatlanabb megtapasztalásával jár. (...) Ezért a jótevőnek kötelessége az, hogy teljességgel kívül maradjon a jócselekedeten.

Ha igazságtalansággal vétettünk, nem elegendő, hogy igazságosan szenvedjünk, mások igazságtalanságát kell elszenvednünk.

Meg kell tenni a lehetségest, hogy megérintsük a lehetetlent.

A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk.

Nem az a teendő, hogy válasszunk a vélemények közül: be kell fogadni valamennyit, de függőlegesen kell elrendezni, és megfelelő szintekre kell helyezni őket.

A múlt: valóság, de olyan, amelyen semmi, de semmi hatalmunk nincsen, amely felé egyetlen lépést sem tehetünk.

A boldog ember szeretete olyan, hogy osztozni akar annak a boldogtalannak a szenvedésében, akit szeret. A boldogtalan szeretete olyan, hogy már az is örömmel tölti el, ha a szeretett lényt örömben tudja, anélkül, hogy részesülne ebben az örömben, vagy akár csak óhajtana részesülni benne.

A tökéletes, zavartalan figyelem maga az imádság.

Látni a szerencsétlenséget, és nem megfutni előle, nézni a szépséget, és nem közelíteni hozzá: ez a szép.