Stephen King

A fájdalom olyan, mint a részeg vendég: mindig visszajön még egy utolsó összeborulásra.

Némelyik álom meghal és lehullik, ez az élet egyik keserû igazsága. Hány ilyen keserû igazság van még?

Amikor az ember életben próbál maradni, csak azt látja, amit látnia kell; a többi a kerítés mögött marad.

Az élet több annál, mint hogy a fájdalmat kerülgessük.

Előbb-utóbb visszatér minden, amiről azt hiszed, hogy magad mögött hagytad. Legyen jó vagy rossz, visszatér.

Amikor a baj elér egy bizonyos szintet, már nem lehet javítani vagy változtatni rajta, mert egyre csak rosszabb lesz minden.

Az igazság az, hogy az élet egyszerre tervszerû és véletlenszerû, noha nem egyenlő mértékben.

Isten mindig azzal büntet minket, amit nem tudunk elképzelni.

Az embernek egyszerûen nincs hatalma a dolgok fölött, amelyeket elkövetett, nem teheti meg nem történtté őket.

Az élet kerék, egyetlen ember sem képes sokáig fölül maradni rajta. És végül mindig ugyanarra a helyre fordul vissza.

Ha az ember bocsánatot kér, elsimulnak a dolgok. Így mûködik a világ.

Valójában soha senki nem tudja, hol érnek véget a dolgok, vagy véget érnek-e egyáltalán.

Ha valaki, akit szeretünk, hirtelen meghal, az nagy fekete lyukat éget a szívünk közepébe. E lyuk betömésének leghatásosabb módja, ha elfogadjuk, hogy az illetőt valami ostoba balszerencse érte. Még jobb, ha el tudjuk hinni - talán csak egy kis időre -, hogy valaki vagy valami megfogható a felelős. Ez kisebbíti a lyukat.

Aki megérzi a szelet, ne szélfogót építsen, hanem szélmalmot.

Egy emberi élet - különösen, ha hosszú - események millióiból tevődik össze; tulajdonképpen egy hatalmas faliszőnyeg, amelybe rengetegféle mintát szőnek.

A szeretet, ami számít, a törődés... mindig sóvárgunk, és sosem kapjuk meg, amit akarunk. Lehet, hogy csak ennyit viszünk magunkkal, amikor kilépünk az életből és belépünk a halálba. Sovány vigasz, de még ez is jobb a semminél.

Ha az univerzum kerekei léteznek valóban, a jó mindig kárpótol a rosszért - de sajnos a jó dolgok is lehetnek szörnyûek.

Legjobban magunknak tudunk hazudni.

Az események olykor úgy követik egymást, mint a sorba állított dominók: az első feldönti a másodikat, az a harmadikat és így tovább.

Az ember minden adományért megfizet egyszer. Talán azért teremti az Isten az embert először gyereknek, aki alig látszik ki a földből, mert tudja, hogy sokat kell esnie és a térdét felhorzsolnia, amíg rájön erre az egyszerû igazságra. Megfizetünk azért, amit elértünk: és csak az a miénk, amiért megfizetünk. És amit megszerzünk, az előbb vagy utóbb visszaüt ránk.