Ha valaki, akit szeretünk, hirtelen meghal, az nagy fekete lyukat éget a szívünk közepébe. E lyuk betömésének leghatásosabb módja, ha elfogadjuk, hogy az illetőt valami ostoba balszerencse érte. Még jobb, ha el tudjuk hinni - talán csak egy kis időre -, hogy valaki vagy valami megfogható a felelős. Ez kisebbíti a lyukat.

Kapcsolódó idézetek

1. Nem mindegy, kivel osztozunk az elragadtatásban. Közelállónak kell lennie. És amikor a fontos pillanatokban e személy nincs velünk, fekete lyukat érzünk, egyet vagy akár többet. Anna Onichimowska
2. Mintha egy gyertya meggyújtása, vagy egy ima elmondása mindent rendbe hozna. (...) Mert legvégül ha elveszítünk valakit, az összes gyertya, az összes imádság sem teszi semmisé a tényt, hogy nem marad másunk, mint egy lyuk az életünkben, ott, ahol régebben az a valaki volt, akit szerettünk. És egy sírkő, egy születési dátummal.
3. Ez az erő tartja pályájukon a bolygókat, tágítja a világegyetemet és hozza létre a fekete lyukakat. Amikor tehát mûködésbe lép, az emberi akarat nem sokat ér. Megfoszt értelmünktől, ítélőképességünktől, becsületünktől, óvatosságunktól, méltóságunktól, ám végül, ha szerencsénk van, szédítő örömmel, leírhatatlan várakozással, sőt boldogsággal ajándékoz meg bennünket. A közelében minden pillanat költeménnyé, szemérmetlen zenemûvé válik. Ez volt hát Isten válasza a halálra, miután kudarcot vallott abban, hogy megóvja az emberiséget sötét végzetétől, ezt a különleges fényt adta, ezt a lángot, amely azóta melengeti a kezünket, de hamuvá is éget - a viskóinkat égbe vivő lajtorjákká, palotáinkat szánalmas romhalmazzá, örömünket magánnyá változtatja. Szerelemnek nevezzük: ez a szó jutott az eszünkbe. Jón Kalman Stefánsson
4. Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk. Elif Safak
5. A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyûlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet. Amy Harmon
6. Ha meghal egy szerettünk, akinek a halálára nem számítottunk, akkor nem egyszerre veszítjük el. Elapad a postája, elmúlik az illata a párnákról, aztán még a szekrényekben és a fiókokban őrzött ruhákról is. Lassan-lassan gyûlik össze sok apró részletből a hiánya. Újra és újra azt hisszük, hogy ez az a nap - amikor egy hiányzó részlet úgy szíven üt, hogy azt gondoljuk, most éreztem át, hogy eltûnt, mindörökre -, de aztán jön egy új nap, újabb veszteséggel. John Irving
7. Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája.
8. A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
9. Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni? Jodi Lynn Picoult
10. Olyan sokáig vagyunk képesek hordozni mindenféle lukakat a szívünkben, és néha úgy elmegy az élet, hogy egyszer csak vége van valamelyikünknek, a luk meg ott marad. D. Tóth Kriszta