Stephen King

A munkásember csak annyit ér, amennyit a rohadt bére.

A valami a hét minden napján veri a semmit.

A szerelem lelassítja az ember reflexeit, elhallgattatja a veszélyérzetet.

Az ostobaság olyan börtön, ahonnan sosem kerül ki az ember, nem harmadolnak jó magaviseletért, ez életfogytiglani büntetés.

A világ tele van hülyékkel, akik kezük-lábuk összetörik, hogy megmutassák, milyen okosak.

A hazugságokkal az a gond, hogy az egyik a másikhoz vezet. Hamarosan olyan lesz, mintha olyan úton vezetnél, amelyet nem ismersz. Eltévedsz.

Az élet szar, aztán pedig meghalsz.

Vannak fura dolgok ezen a világon. Gyakorlatias ember számol ezzel, és a maga hasznára fordítja, ha lehet.

Van az úgy néha, hogy az embernek muszáj nevetnie. Csak úgy, semmiért akár. És ilyenkor aztán senki-semmi vissza nem tudja fojtani a nevetést.

A felnőttek soha nem veszik észre a gyerekeket. (...) Legföljebb ha gördeszkán vannak.

Talán minden kérdések legfélelmetesebbike éppen ez: mennyi borzalmat visel el az emberi lélek úgy, hogy még mindig megőrzi éber, befogadásra kész, lankadatlan józanságát.

A macska az állatvilág gengsztere, törvényen kívül él, és nem is védi semmiféle törvény. Ritkaság, hogy békés öregkort érjen meg a kandalló mellett.

Csak a gyerek nem hazudik. Azért gyerek.

Az igazi bánat (...) ritka, mint az igazi szerelem.

A hit nagy dolog, és az igazán vallásos emberek azt szeretnék, hogy mindenki elhiggye: a hit és a tudás ugyanaz. De ami engem illet, én nem hiszek ebben. Talán mert az emberek túl sokféleképpen gondolkodnak erről a kérdésről. Tudni csak egyet tudhatunk: azt, hogy ha meghalunk, két dolog történhet. Vagy túléli valamiképpen a lelkünk a halált vagy sem. Ha igen, akkor rengeteg további lehetőség kínálkozik. Ha nem, akkor alma az egész. Vége, és nincs tovább.

A boldogság szöges ellentéte a szomorúságnak, keserûségnek és gyûlöletnek; így aztán a boldogságot mindaddig nem szabad vizsgálni, ameddig nem feltétlenül szükséges.

Az ember néha azt hiszi, lelátott már az emberi hülyeség kútjának fenekére, és a (...) figyelmeztetés, miszerint a hülyeségnek eme kútja feneketlen, néha fölöttébb hasznos.

Huszonnégy esztendős korodban még megengedheted magadnak, hogy azt hidd: a felnőtté válás, legalább a te esetedben, csupán hivatali tévedés, amit hamarosan helyrehoznak. Azután egy napon arra ébredsz, hogy a kutyád nyolcvannégy éves, te magad pedig harminchét, és akkor már az egész kérdést alaposabban meg kell vizsgálni.

Az emberek a rákot, szélhûdést, szívrohamot vagy valami más, fontos szervük megbetegedését árulásként fogják fel. A beteget megdöbbenti, hogy egy ilyen közeli (és eleddig nagyszerû) barátja, mint a saját teste, egyszer csak fogja magát, és sztrájkba kezd. A következő reakciónk az, hogy ha egy barát ilyen könyörtelenül cserbenhagy bennünket, akkor már nem is érdemes a barátságunkra. Az ebből eredő következtetés szerint pedig az már végképp lényegtelen, hogy ez a barát méltó-e hozzánk, vagy sem. Az ember nem fordulhat el saját hûtlen testétől, nem nyújthat be ellene petíciót, nem csinálhat úgy, mintha nem lenne otthon, amikor telefonon keresik. (...) Talán a test egyáltalán nem is barát, hanem ellenség, mely a betegség kezdete óta csak arra készül, hogy győzedelmesen a porig rombolja azt a felsőbb akaratot, amely eddig őt uralta.

Ez a jó abban, ha az ember nem sír. A sírás olyan, mint a pisálás; minden kijön.