Stephen King

Van valami erő, amely megóvja a részeg fiatalokat - a legtöbb részeg fiatalt - attól, hogy balesetet szenvedjenek, amikor hazafelé tartanak az iskolai bálból vagy első rockkoncertjükről. Ez az, ami megóvja a legtöbb repülőt a szerencsétlenségtől még akkor is, ha valami elromlik. Nem mindegyiket, a legtöbbet.

Azoknak az embereknek az életében, akik a saját erőforrásaikra vannak hagyatva, elkövetkezik egy pont, amikor megszûnnek élni, és kezdenek csupán túlélni.

Az álszerénység majdnem akkora bûn, mint a gőg.

A gyászoló a kezdet kezdetétől ösztönösen menekülni akar onnan, ahol a dolog történt - de ha enged ennek az ösztönnek, az a legtöbb esetben rendkívül károsnak bizonyul, mert fölöttébb kétes értékû luxus az, ha az ember lemond a megváltozott valósággal való szembenézésről.

Ha az ember öregszik, az emlékezet önvédelmi rendszere apránként éppúgy felmondja a szolgálatot, mint testének többi része, és egyszer csak kísérteties biztonsággal idéződnek fel helyszínek, arcok, események. Pasztellszínûvé fakult emlékek felragyognak, színeik ismét élethûvé válnak, a hangok eredeti tisztaságukban szólalnak meg, nem vegyül már beléjük az idő múlásának repedten kongó visszhangja.

A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.

Azokból, akik nagyon sokáig betegek, gyakran válik követelőző, utálatos szörnyeteg. A türelmes, szentként viselkedő beteg legendája romantikus képzelgés, semmi egyéb. Mire az ágyhoz kötött beteg fenekén megjelenik az első felfekvés, addigra gonosz is lesz, belemar mindenkibe, és átragasztja másokra a maga nyomorúságát. Õ maga persze nem tehet erről, de ez nem változtat az érintettek helyzetén.

Mi a múlt? Csak annyi, mint a koporsótalp léce; az ember megragadja, felemeli, és aztán lerakja.

Az emberi lélek talajában vannak rozsdás, félig elásott titkok, amelyekhez az ember kényszeresen vissza-visszatér, és rángatja őket, hiába sebzik véresre a bőrét.

A halál ott ólálkodik mindenütt: a földimogyorós zacskóban, a félrenyelt húsfalatban, a kezed ügyébe eső cigarettás dobozban. Õ mindig ott van a közeledben; ahány ellenőrzőpont csak van a halandó és az örökkévalóság között, Õ ott áll mindegyiknél. Rozsdás tû, mérges bogár, áram alatt lévő földelt vezeték, erdőtûz, görkorcsolya, amelyen a hülyönc kis kölykök egyenesen beleszáguldanak a forgalmas útkereszteződésbe - neki mindegy.

Élünk, hogy még egy napig harcoljunk.

Akinek nincs barátja, annak gyásza sincs.

Én hiszek a szerelemben; a szerelem hordozható varázslat, és ebben egyedülálló. Nem hiszem, hogy a csillagokban volna megírva, de hiszek abban, hogy vér szól a vérhez, tudat a tudathoz, szív a szívhez.

A nők jobban tudnak titkot tartani, de a férfiakat a titkok kevésbé feszélyezik.

Az az otthon, ahol másokkal együtt táncolhatunk, hiszen a tánc az élet.

Az élet egy rézpénz pörgésén múlik. Néha felénk gurul, de többnyire kacéran villogva pörög tova.

Az ész és a szív külön utakon járnak.

Az élet túl szép ahhoz, hogy harc nélkül adjuk meg magunkat.

Az erőtlen dicséretnél nincs megsemmisítőbb.

Tudják-e, mi a legszebb a tanításban? Az a pillanat, amikor egy gyerek felfedezi magában a tehetséget. Nincs több ilyen érzés a földön.