Susanna Tamaro

A mi lelkünk és testünk között kis ablakocskák vannak, s onnan - ha azok nyitva állnak - érzelmek távoznak, hogyha félig zárva vannak, akkor csak átszivárognak. Csak a szerelem - mint egy széllökés - képes azokat együtt és egyszerre tágra nyitni.

Szeretetre és szabadságra születtünk mindannyian. Ám az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy azt tesszük, amit csak akarunk, hanem hogy félelem nélkül élhetünk.

Az élet nem egy zárt álomvilág, hanem egy olyan út, amelyet mindnyájunknak végig kell járnunk.

Aki szeretetben él, sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, mint az, aki nem, és gyakran nagyon magas árat kell fizetni érte. (...) Sokszor a szeretet ahelyett, hogy megnyitná, kitárná a szívet, épp ellenkezőleg, inkább megbéklyózza azt. Hogy miért? Talán az ember attól fél, hogy (...) jön majd valaki. Valaki, aki sokkal mohóbb, mint mi, és a szemünk láttára rabolja el.

Ha gyanú férkőzik valakinek a szívébe, az olyan, mint valami lassan ölő méreg.

Ha nem lehet a gyûlöletet pontosan definiálni, hogy lehetne megmondani, mi az a szerelem?

A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk.

A szeretet olyan, mint a levegő. Végtelen. Nem lehet darabokra szedni, majd zsebre tenni, dobozba dugni, vagy... őrizgetni. Nem lehet a szeretetet részleteiben szemlélni, hiszen mindig lesz olyasvalaki, aki valamiben jobb nálunk, s kinek a szeretete akkor, abban a helyzetben éppen nagyobb, erősebb, mint a miénk.

Életem utolsó napjaiban értettem meg (...), hogy hozhattam volna más döntéseket is életem során, minden nap, minden órában, minden percben, minden másodpercben. Nem kellett volna hozzá, csak egy kis önbizalom. Elég lett volna csak egy kicsivel emeltebb fővel élni, csak egy kicsivel többre tartani magam.

Az évek során lassan fogyni kezdett az erőm. Ami maradt belőle, az arra kellett, hogy megvédjem magam tőled. Már nem próbáltalak megérteni. Már tudtam, hogy minden egyes szó, minden mozdulat olyan, akár egy aknamező.

A házasságban olykor hatalmas sziklákat látsz magad előtt tornyosulni, rájuk nézel, és legyőzhetetlen akadályoknak véled őket. Viszont (...) erőt kell venned magadon, és túl kell rajtuk lépned. (...) Visszatekintve, az oly magasan tornyosuló sziklákat már észre sem veszed, csak gyönyörû, sima, virágos mezőként látod a múltadat.

Melletted másnak éreztem magam. Megtanultam a dolgok mélyére nézni, és választ keresni a miértekre. Hálás voltam, amiért megosztottad velem a tudásod, hogy vakmerőségre buzdítottál.

A gyermek védtelen kis teremtmény, akinek gondját viseljük, e gondoskodásért cserébe, nap mint nap mindazzal a szeretettel halmoz el minket, amit mástól nem kapunk meg.

A rossznak sok arca van, és ügyesen, szinte észrevétlenül oson, furakodik be mindenhová. (...) Egy menekülő hadsereg felégeti maga mögött a hidakat. Te az én életemmel ugyanezt tetted: módszeres aprólékossággal romboltad le a múltam, s hogy még véletlenül se tudjak majd emelt fővel élni, a jövőmet is.

A szerelem nem más, mint védtelenül felkínálni magad a másiknak.

- Mi az, amit nem tennél meg semekkora összegért? (...) - Nem mondanék le az elveimről, az elképzeléseimről. Az elveknek nincs ára, nem eladók.

Ha nem is volt bátorságom bevallani, mélyen a bensőmben már megbántam a dolgot. Hogy is juthatott eszembe elmondani a titkomat? Az a titok volt az erőm motorja, az akaratomé, ami segített, hogy ne ragaszkodjak túlságosan semmihez, és le tudjak győzni minden akadályt.

Nem tudtam, hogy a szerelem nem csupán egy szép selyemszalag, hanem egy lánc, amely két embert összeköt.

Az egyetlen élet, amit élni érdemes, az, amelyben nem állítunk magunk elé határokat. Ki kell tárni az ablakokat, és kidobni rajta minden gátat, tétovázást.

A dühből és gyûlöletből, ami oly sokáig uralta a szívemet, már csak néhány halvány nyom maradt. Olyan volt, mint a vihar, amely úgy tombol, mintha itt lenne a világ vége, aztán egyszer csak véget ér, és sietve tovább áll.