Susanna Tamaro

Az út elágazásai mentén más-más utakkal találkozol. Átélni, megismerni azokat vagy sem, csak attól a döntésedtől függ, melyet egy pillanat tört része alatt hozol. Akkor is, ha nem tudod, de választásoddal - hogy követed egyenesen az utat vagy más irányt veszel - gyakran a sajátod és azok létezésével játszol, akik közel állnak hozzád.

A boldogságnak mindig tárgya van. Valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlít a Napéhoz. Éget, hála a saját szíve tüzelésének.

A szabadság álarca mögött gyakran megbújik a nemtörődömség és annak az óhaja, hogy ne legyünk semmibe se belerángatva. Egy nagyon vékony határvonal van közöttük, s hogy áthaladunk-e vagy sem ezen, csak egy pillanat kérdése csupán. Csak egy döntésé, melyet vagy meghozol, vagy nem. Fontosságára csak akkor döbbensz rá, mikor az a pillanat már eltelt.

Soha ne hidd, hogy egy csata megnyerése az egész háború végét jelenti!

Vannak dolgok, melyeket csak egy bizonyos korban érez magáénak az ember. Ezek között van az a bizonyos kapcsolat a házzal és mindavval, amit az tartalmaz vagy körülötte van. (...) Hirtelen megérted, hogy a Ház és a Kert már nemcsak egy ház vagy egy kert, ahol véletlenül, kényelemből vagy a szépség kedvéért élsz, hanem az a bizonyos Te házad és kerted, hozzád tartoznak, mint ahogy a kagylóhoz tartozik az a puhatestû is, mely benne él. A saját váladékaiddal alakítottad ki ezt a kagylót, röviden benne van a te történeted. Teljesen körülvesz ez a csigaház, s talán még a halál sem tudja őt megszabadítani tőled, és mindazoktól az örömöktől és fájdalmaktól, mit belsejében éltél át.

Sajnos nem vagyunk a levegőben boldogan úszkáló szappanbuborékok. Van egy elő- és egy utófelvonása az életünknek, mely kelepcébe csalja a sorsunkat, és leereszkedik ránk, mint zsákmányára a háló.

Időt vesztegetni nem egy olyan súlyos dolog. (...) Az élet nem egy rohanás, hanem egy célbalövészet. Nem a megtakarított idő számít, hanem az a képesség, hogy a célba találjál.

Sok embert veszítettem el magam körül, s már tudom, hogy a halottak nem hiányukkal sújtanak bennünket, hanem mindazokkal a dolgokkal, melyek köztük és köztünk nem hangzottak el.

Azok a könnycseppek, melyek benned maradnak, rátelepednek szívedre és idővel réteggel vonják be azt, mely megbéníthatja.

Voltál-e már úgy, hogy még semmit sem tudsz, de valójában igenis tudsz mindent? Paranormális jelenség? Nem, nemigen hiszem. Inkább azt gondolom, hogy az ember valahol (...) összegyûjti az árulkodó jeleket, az apró nyomokat, mint egy kirakós játék darabkáit. S amikor a dolog megtörténik, csak akkor tudatosul benne, hogy pontosan ez hiányzott még ahhoz, hogy a kép teljes legyen.

Hiába áltatod magad, hogy te formálod a gyerekedet napról napra, a gyerekednek a világ minden újszülöttjével együtt ott a kezében a szalmaszála, abba a szalmaszálba pedig bele van írva minden, és ez a sorshúzás független tőled, nincs beleszólásod.

Az idő begyógyítja a sebeket. Sose hidd, ha ilyesmit mondanak neked, nem igaz, csak azért mondogatják, hogy vigasztaljanak. Időnként persze tényleg úgy tûnik, mintha az idő gyógyulást hozna, de ez csak önáltatás, hamis látszat. Az idő láthatatlanul dolgozik, mint egy földalatti fúrógép: egyre csak fúr, üregeket váj, a lyukakból feneketlen mélységeket, szakadékokat csinál.

Az emlékezet olyan, mint egy faház padlózata, néhány deszka lassan elkorhad, de ránézésre még nem különbözik a többitől, te bátran lépkedsz, aztán az egyik váratlanul lesüllyed, eltûnik, s magával rántja a körülötte lévőket a mélybe, ahová te már nem érsz el. S ahogy múlnak az évek, úgy tátong egyre több szakadék az emlékezeted padlózatán, s te egyre óvatosabban mozogsz, hogy a szaporodó örvények a mélybe ne rántsák azt a néhány emléket, amit még őrzöl.

A bölcsességed olyan, mint a holtvágány, amelyen oda-vissza utazhatsz. A tájat már ismered. Tudod, hol kezdődik és hol végződik az út, és ez a tudat azzal áltat, hogy nyugodt és erős vagy. De mi van, ha másik vágányra, ismeretlen tájakra tévedsz?

Óvakodj a bölcsességtől! Az élet minden, csak nem bölcs. Az élet állandó mozgás, változás, s hogy az ember jól érezze magát benne, rugalmasnak, nyitottnak kell lennie.

A mama betegségének utolsó hónapjaiban (...) gyakran kaptam magam azon, hogy gyûlölöm. Tudom, nem volna szabad ilyesmit mondanom, de hát ha egy csapot egyszer kinyitnak, minden kifolyik. Nem szenvedhettem a konok, zsarnokoskodó természetét, hogy csak azért adott nekem életet, hogy azután napról napra, cseppről cseppre visszavegye.

A gyávaság, tudod, olyasmi, amiért öregkorában fizet meg az ember. Csak akkor kezdünk visszagondolni azokra a dolgokra, amelyeket megtehettünk volna, de nem tettünk meg. A saját, nyugodt biztonságos életünk egyszer csak végeérhetetlen ürességnek, veszteségek sorozatának látszik. Annyi minden lehetett volna, de semmi sem lett. (...) Most már tudom, a szerelemhez erő kell. Bátorság kell hozzá, hogy szeretni tudjunk.

Az ember gyakran elképzeli, hogy miről szeretne álmodni. Éberen annyira vágyunk bizonyos álmokra, amelyek aztán sohasem látogatnak meg bennünket, amikor lehunyjuk a szemünket.

Amíg nem érzel szerelmet senki iránt, amíg a szíved szabad és pillantásod is senkié, egy férfi sem - aki érdekelne téged - méltat figyelmével. Amikor viszont teljesen beleszerettél egy emberbe és senki más nem érdekel, mindenki követni kezd és édes szavakkal udvarolnak neked.

A gyerek- és az öregkor hasonlítanak egymásra. Mindkét esetben - ha különböző okokból is, de - védtelen vagy. Még, vagy már nem tudsz úgy részt venni az aktív életben, s ezáltal az életed érzékennyé, nyitottá és terv nélkülivé válik. A serdülőkorban kezd kialakulni magunk körül az a láthatatlan páncélzat, mely felnőtt korunkra egyre csak vastagszik. Növekedése a gyöngyökéhez hasonlít. Minél mélyebb a seb, mely őt éri, annál erősebb lesz fejlődő páncélzata. Idővel azonban - mint egy ruhanemû, melyet sokáig használtunk - lassan-lassan elkopik, majd hirtelen elszakad.