Susanna Tamaro

Hogy utálj valakit, ahhoz az kell, hogy megsértsen téged, vagy valami rosszat tegyen neked.

Ne felejtsd el, hogy az első és a legfontosabb dolog, amit meg kell tenned, az a saját belsődben van! Harcolni egy ötletért anélkül, hogy saját magadról elgondolásod lenne, az egyik legveszélyesebb dolog, amit csinálhatsz.

Az emberi szív olyan, mint a föld: a fele naptól megvilágított, a másik része viszont árnyékban van. (...) Hogy élünk, az csak azt jelenti, hogy tisztában vagyunk mindevvel, s arra törekszünk, hogy az árnyék ne kerekedjen a fény fölé. Ne bízzon semmiben, ami tökéletes, ne bízzon senkiben, akinek a megoldás a zsebében van. Ne bízzon semmiben, csak abban, amit a saját szíve mond, sugall.

Csak a fájdalom segíti a növekedést..., de a fájdalom a szívből, a mellkasból jön. Aki kiutat keres, vagy visszasír dolgokat, az veszteségre van ítélve.

Mentséget, kibúvót, ürügyet a világon a legkönnyebb találni, mikor nem akarsz magadba nézni. Egy kívülálló indok, ok mindig létezik, de nagy szükség van arra a bátorságra, mely elfogadja, hogy a hiba - vagy így jobb mondani: a felelősség - csak bennünk van. (...) Ez az egyetlen lehetőség az előre haladáshoz. Ha az élet egy bizonyos útvonal, akkor az mindig emelkedőn halad.

Hogy hibázunk, az természetes. Ha azonban anélkül halunk meg, hogy értelmet adnánk ezeknek az elrontott dolgoknak és megpróbálnánk felfogni, értékelni őket, akkor maga az élet tényleg teljesen hiábavalóvá válik.

Minden találkozás, minden apró esemény magában hordoz egy jelentőséget. Saját magunk megértése abból születik, hogy hajlandók vagyunk ezeket összefogni, befogadni, s hogy képesek vagyunk bármelyik pillanatban irányt változtatni.

Minden ember életében... csak egy nő létezik, akivel a tökéletes harmónia szintjére tud jutni, s ugyanígy minden nő életében csak egyetlen férfi létezik, akivel teljessé válhat. Az egymásra találás azonban a Sors apró dolgaitól függ.

Amíg kívülállók vagyunk, nagyon egyszerû félreérteni az embereket és kapcsolataikat. Csak belülről (...) lehet megérteni az indokaikat, érzéseiket, s hogy miért úgy mûködtetnek egy dolgot, s miért nem amúgy. A megértés a szerénységből, alázatosságból születik, nem pedig a tudás büszkeségéből.

A fiatalok nem biztos, hogy egoisták, ugyanúgy, ahogy az öregek nem biztos, hogy bölcsek. A megértés és a felszínesség nem az évekhez tartozik, hanem ahhoz az úthoz, melyet mindegyikünk végigjár.

Tudod mi az a hiba, mibe mindig beleesik az ember? Az, hogy azt hiszi, hogy az élet megváltoztathatatlan. Hogy ha már egyszer ráállít egy vágányra, akkor azt végig kell járnod. A Sors azonban nálunk több fantáziával rendelkezik. Pont akkor, amikor úgy gondolod, hogy életed teljesen reménytelen, nincs kiút, amikor a teljes, maximális kétségbeesés csúcsára érsz, akkor egy széllökés gyorsaságával minden megváltozik, kifordul, és egyik pillanatról a másikra egy új életet találsz magad előtt.

Sokkal könnyebb a semmitől, mint a fájdalomtól meghalni. A fájdalom ellen fel tudsz lázadni, de a semmi ellen nem.

Különös, de gyakran megesik, hogy életünk fontos személyiségei első látásra egyáltalán nem tetszenek nekünk.

Az emlékezet számtalan odújában (...) szundikálnak a szomorú emlékek. Akár egy életen át vagy évekig ott vannak, aztán egy szép napon a felszínre törnek, s a fájdalom is, mely végigkísérte őket, újból jelen van. Erőteljes és szúrós ugyanúgy, mint azon a bizonyos napon egy jó pár évvel az előtt.

A hazugság, a füllentés elől nem lehet elmenekülni. Vagy talán így jobb. Egy rövid ideig sikerülhet, de aztán, mikor nem várod, újból kivirágzik, s ekkor már nem olyan engedelmesnek, ártalmatlannak tûnik, mint abban a pillanatban, mikor elmesélted, kitaláltad.

Emberi lények vagyunk. Mindegyikünk a másiktól különböző arccal születik, s ezt mi életünk végéig hordjuk. (...) Az arc mögött a személyiség lapul, vagyis azok a jó vagy kevésbé jó tulajdonságok, melyeket ősapáidtól kaptál. Az arc a mi hovatartozásunk. Az, ami megengedi, hogy az életben elhelyezkedjünk, mondván: íme, itt vagyok.

A szív valami tapasztalatlan, naiv dolgot juttat az eszünkbe (...). "Aki bizalmat érez a saját szíve iránt, az ostoba" - mondta sokszor Ágost, idézve a Bibliát. Miért lenne ostoba? Talán azért, mert a szív egy égéskamrára hasonlít? Mert sötétség és tûz van a belsejében? A racionalitás követi az időt, míg a szív örökké antik marad. Az érzelmek nem változnak.

A problémák megoldása a mindennapos tapasztalatokból jön. Abból, hogy a dolgokat úgy nézzük, ahogy vannak, nem pedig úgy, ahogy mások gondolják, hogy kéne lenniük. Abban a pillanatban, hogy a felesleges holmikat elkezdjük kidobálni - kitörölni emlékezetünkből mindazt, ami nem hozzánk tartozik, hanem kívülről érkezik -, már jó úton vagyunk.

Ahhoz, hogy erősek legyünk, szeretnünk kell saját magunkat. Hogy saját magunkat szeressük, teljességében ismernünk kell magunkat. Hogy tudunk-e mindent, még a legeldugottabb dolgokat is? (...) Hogyan hajtható végre egy ehhez hasonló terv, ha az élet közben elsodor? Csak az képes azt elejétől fogva véghezvinni, aki átlagon felüli értékekkel, képességekkel rendelkezik.

Minden egyes alkalommal, ha hallom, hogy valaki visszasírja az iskolás éveit, teljesen megdöbbenek. Számomra az egyik legrosszabb periódusa volt az életemnek. Az általános iskola teljes időszaka alatt embertelen harcban álltam az akaratomhoz való hûség - és mindahhoz, amit magamban éreztem; a megvalósítás óhajához, még akkor is, ha úgy képzeltem, hogy nem helyes.