Szabó Balázs Bandája

Megállsz a sarkon éppen háttal az esti képnek, Elnézhetlek, milyen szép vagy, Most már így, hogy nem enyém vagy.

Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér, és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén, aztán napokig felém se néz, papírhajókon él, majd elhozza lopott kincseit, egy pillantásodért.

Gyerek vagy még, s mégis szinte készen A ránc, szemednél bujkáló mosoly, Ujjad végén a Nap már felnézhet, Hátad ívén elfutnak folyók.

Fönn van a sorsunk az ég tetején, nappal ki sem derül, csak éjszaka látni fényeit, mikor a józanság szenderül, aztán reggelre lehull az ég, és hajtogat másikat, kék színû ábrándokat, fehér bárányokat.

Megyek most az úton, látod, dagasztóban élek. Házi lélek sül a testben, megeszik, ha kész lesz. Itt pult fölött hajolva meghízott önérzet, Nem hiszem el senkinek, hogy épp csak ennyit érek.

Tudom, én vagyok itt magammal szemben, magamat megfigyelve egy én korú testben, egy fûszálnyi részen eldideregve várjuk a végét, én, meg a tettes.

A szárítókötél nem tart meg senkit, Akik kapaszkodnak, markolják a semmit. A belső idegek kiürülnek reggel, Ahogy álomból fölébredve tanulod a tested. Igazságos lógás, idétlen tervek, Valaki titkos kézzel teregeti a percet. Nem számít, honnan jöttél, nem érdekes, merre, Csak 21 gramm, ennyit nyom a lelked.

Lapozgatom az éveket, és az írott sorsom szétpereg, a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok, hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt, itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend, csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent, hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait.

A másik szobában senki van, csöndet csinál, elszökik a napfény, mászik a ház falán, anyám a konyhában a boldogságot főzi, apám a kertben felszállásra vár.