Lapozgatom az éveket, és az írott sorsom szétpereg, a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok, hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt, itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend, csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent, hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait.

Kapcsolódó idézetek

1. Harcolok; nem tudja senki; egyesek sejtik, ez elkerülhetetlen; de senki nem tudja. Napi kötelességeimet teljesítem, egy kicsit szórakozott vagyok, ez kétségtelen, de nem nagyon. Persze mindenki harcol, de az én küzdelmem valóságosabb, mint másoké, a legtöbben mintegy alvajáróként küzdenek, ahogy álombeli kísérteteket hessegetünk, én azonban kiléptem a sorból, és valamennyi rendelkezésemre álló erőt megfontoltan és gondosan kihasználva harcolok. Miért váltam ki az amúgy lármás, ám ebből a szempontból ijesztően csendes tömegből? Miért vontam magamra a figyelmet? Miért lettem mára első számú célponttá az ellenség szemében? Nem tudom. Úgy éreztem, másfajta élet nem érdemli meg az élet nevet. Franz Kafka
2. Először minden olyan szép lassú, kimért. Pontosan olyan, hogy legyen időd mindent átérezni, megérteni, meglátni. De aztán, amikor már olyan tisztán és olyan messzire látsz, az évek sietni kezdenek, mint egy gyerek írása: a lap aljára próbál beszorítani mindent, a szavak egyre kisebbekké válnak, a sorok felfele másznak, csak hogy elférjen minden.
3. Távolodom. Lassan, de biztosan távolodom. Ahogyan a tengerész az átkeléskor látja eltûnni a partot, amelyről indult, ugyanúgy érzem, mint mosódik el a múltam. Még ég bennem a régi életem, de mindinkább az emlékek hamujába roskad.
4. Idegenül állok a világban, egyetlen fegyverem a gondolat, mely minden állításával önnön létét tagadja - az hát a sorsom, hogy ne gondolkozzam, ne éljek, ha békét akarok, hogy hódításvágyam mindig áthághatatlan falakba ütközzék? Az akarás mindig paradoxonokat vet fel. Minden úgy van elrendezve, hogy megszülessen a posványos nyugalom, melyet a szellem renyhesége, a szív szunnyadása vagy a halálos beletörődés biztosít. Albert Camus
5. Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember másvalamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek. Szent Ágoston
6. Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betût sem. Alekszandr Szergejevics Puskin
7. Szívverésem sorsot perdít ki helyéből, emlékek rongyai fel-fellobognak, arcom behidegszik gyermekkoromba, belefészkel napjaiba letûnt keservem, s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe. Bari Károly
8. Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserû élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek. Popper Péter
9. Kísérletet teszek arra, hogy rögzítsem, hogy mi minden jár a fejemben. Terápiának sem utolsó. Amíg írok, képes vagyok rendet rakni a bensőmben, és érzem, egyre inkább érzem, nagy szükség van, később pedig végképp nagy szükség lehet rá. Az írás erősebbé tesz. A megfejtett gondolat és a megválaszolt kérdés megerősít. Amíg gondolkodhatok, erősebbnek gondolhatom, elég erősnek érezhetem magam az élethez is, és a meghalás elviseléséhez is. Nagy Bandó András
10. Amikor a kezembe veszek egy könyvet vagy egy dokumentumot a múltból, több száz éve élt emberekkel hadakozom. Megvannak a titkaik és a rögeszméik, mindaz, amit nem akarnak vagy tudnak felfedni. Deborah Harkness