Szabó Lőrinc

Hajnalig néztem az eget, s akkor a húspiros Kelet

A szerelem, ahogy tanít idő s tapasztalat, egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok.

Rab vagyok a titkok között, melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

Mikor a kielégülés hûti már vágyad tetszhalottra s mégy megint, mégy gőgös robotba s látod, hogy mindent férfi-kéz

Most ébredek. S már hallom újra, látom, amit nem láttam az előbb: ágyam fejénél vigyázni a villanyt, kis órámban a ketyegő időt: a valóság magánya visszahódít és ami egy volt a fél éjen át, most ketté válik és mint két kísértet nézi egymásban két élet magát.

– Szakitsd, ami szakadni akar, mást úgysem érdemel; hagyd el, aki ma még szeret, különben ő hagy el!

Pénzem nincs, nem imádkozom, mondják, nem voltam sose jó, sírni nem tudok, csak a szó, a szó enyém s a messzi hála -

Ki árthat legtöbbet? Ki tudja, a tőr szivedig merre vág? A nő, kinél el mersz aludni, a nő, aki lelkedbe lát.

Szeretnélek kibontani a hús ruhájából egészen s meglesni, uj gyönyörüségben, milyenek tested csontjai.

Istenem, kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem, adj a gyengének most egy kis erőt, hogy ne törjek össze idő előtt s ha fenékig kell innom poharam, a méreg alját szó nélkül igyam.

Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten, nem bíztam benned eléggé, s te bennem; a legnagyobb jó voltál életemben és most mégis a kevésért siratlak: minden kincs a kezdete volt csak annak, mit bûneim benned eltékozoltak.

Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Nem érek rá többé könnyû ölelésre, ha nagyon szeretsz, hálás leszek érte, ha nem csábitasz el, magad vesztesége.

Időtlen fények közt repûltem a fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszeme, én.

Nincs örömöm semmi örömben, mert az isten elszállt belőlem s vagyok végtelen börtönömben, mint egy halott, oly egyedûl.

Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek, elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak, szemrehányó, kis elmúlásnak.

Legyek bár vendég a hazámban és koldus a föld kerekén, a szépnek, amit láttam, így is örök gazdája vagyok én.

Mindenkinek ismeretlen a másik, - csak akkor enyém az agyad játéka is, ha egészen enyém vagy: amíg külön maradunk, nem elég bizalmas teljes szemérmét levetni a lélek, de a testi szerelemben összesimúl és boldogan felejti magát.

Egy pillanat volt az egész s most mégis vezekelni kéne, káromkodni, dühöngeni, tiporni, ölni, téged, magamat, mindent, mert ez az egy pillanat is elég volt, hogy gondolatban megtegyek minden becstelenséget kedvedért.