Szabó Lőrinc

Ami akkor, rég, és azóta történt, dac és gőg nélkül most csak fájni tud; a fájdalom közel hoz, s a melegség, a régi melegség szívemre fut: most úgy érezlek, ahogy magam érzem, s a valóságot nem, nem, nem hiszem, és eljátszom, folytatom életünket, úgy, ahogy kellett volna, hogy legyen.

Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.

Félek tőled és őrjöngve kivánlak; szeretlek, s mégis mindig titkolom; vágyom reád, és mégis úgy megyek hozzád, mint ellenséghez... Óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd, mert azt hiszem: te is arcom mása vagy s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Mikor nem láttad, akkor néztelek, csak akkor néztelek boldogan, és szavaimat szégyenkezve kuszálta a tettetés...

Testem, szegény, a lélek érted mit tehet? Nagyon önző és gőgös úr a lélek, de úgy rádszorúl, hogy fájni sem tud nélküled.

Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon, szeretőm: a titok, ő sem tudja, ki vagyok.

Ezeregyéj forog át agyadon, úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, ahogy téged álmodik valaki.

Csak érzés vagyok: roppant vitorla, egy pici magé, s ezer szél fúj - De hova? Mi felé?

Nyáréji hold, szivek zûrzavara, óh égő avar esti illata, s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet? Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?!

Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit éreztem: vedlés. Sorsom szálai széthulltak, és most száz tér s száz idő formál egyszerre, bontó-épitő; (mint régen egy).

Töröld könnyed, gyûrd le fájdalmadat, te nem azért vagy, hogy odaragadj ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd, és dac poshasszon és keserûség.

Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre maga építi, amit ostromol.

Káprázatom voltál csak, s mialatt szőttelek, el is eresztettelek: te akartad így, s így lett a neved, s ami lehettél volna valaha, így lett lassan mind Semmi és Soha.

Volt már s lesz még szeretőm biztosan, de egy se, mint te, egyik sem olyan.

És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál... Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva símultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt.

Sötét szavak csontvázán mámoros életként lüktet ez a szerelem: szívemben és agyamban muzsikál, önző húsomat csöndesíti és testvéreddé aláz és fölemel.

Bárhova fordulok, ég és föld üres: ők nincsenek ott, s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek? Apály sodorja őket. Nincsenek.

Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se - jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életemet úgy édesíti, édes nevedet.

El-, el-, elérni egymás ajakát, vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, vagy, ha még az se, szemük közelét, vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság romja alól... egymás... gondolatát...

Ó be kicsik vagyunk! Menekülés minden utunk. Vágyaink szárnyas motort megelőznek, s csattan egy perc és összetörnek, s csönd lesz azután.