Szabó Lőrinc

Öregszem és fáradt vagyok. Kezd fanyar lenni, ami édes, az idő szép lassan kivégez s nemsoká mindent itt hagyok.

Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek.

Részeg vagyok, hunyt szemmel apadok, áradok, és ahogy a csókodba veszek, a mindenséggel keveredek,

Elég volt annyi éven át remélni és várni kiméletesen; már nem kiméllek: nem is figyelek rád. Vállallak, és léted megszüntetem.

Az élet érdekel minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, (...) mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz.

Örök élet kéne a halál jogával. Most "arasznyi" életem van, a halál kényszerével.

Nyugodt és boldog szeretnék lenni én is; mint mindenki. Szerény kívánság? Mégis elérhetetlen, mégis megközelíthető csupán. Rendben lennünk a világgal és saját magunkkal! A feladat első része is nehéz, még nehezebb, ingatagabb a második.

Nincs semmi kedvem egyedûl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, magányodat szeretem és lelked kételyeit.

Hogy az ember öregszik, azt egyebek közt azon is észreveheti, hogy gyermekkora földrajzilag megtekintélyesedik. Úgy értem: azok a helyek, ahol valaha játszott, haszontalankodott, átváltoznak: a híres grundból romantikamentes nagyvárosi utca lesz, a kerti udvarra négyemeletes palota épül, és így tovább. Az ember kiszorul emlékeiből.

Szép a szerelem, de két távoli csók között sokszor meggyûlöli a férfi a nőt, s a nő a férfit, akit szeretett. Ha nem lett volna köze hozzá, eszébe se jutna gyûlölni. De így gyûlöli, mert nem maradhat meg benne tisztán az emlék hálája.

Nem téved el, mint én magamban, aki csak egyfélét akar; rajtam bosszút állt a zavar, mert mindent ismerni akartam.

Már esteledik a világ; időm oly gyors és oly kicsi! Csak egy isten van: én vagyok; csak egy bûn: nekem ártani.

Köd előttem, köd mögöttem, Isten tudja, honnan jöttem. Szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el?

Füled és orrod szimatol, megcsal, megoszt, elad a szád, a kéz kinyúl, szemed bolond, sajgó velőd csurranni vágy? Ébredj! A piszok csalogat! Vigyázz! Maradj a magadé! Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé.

Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szive tudja, s megdobban: úgy van, igaz!

Akié a gép, azé az ember!

Vesszen, akárhogy kéne, maradjon utált sebem és szenvedésem, legyen másé, bármily gyönyörû, büszke leszek rá, hogy kibírtam: ha megvénül, se tudja meg, hogy valamikor érte sírtam.

Ne haragudj, kedves, de még nem tudok okosan beszélni veled, mert túl-friss vagy nekem, és még csak annak örülök, hogy vagy, hogy élsz, hogy nekem élsz: ma még csak zavaromat tudom elmondani, azt, hogy szeretlek és akarlak érthetetlenül.

Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körül, aztán part, s tenger összevegyül,