Szabó Lőrinc

Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok Néma barátod, rabszolgád vagyok, Alázatos és bizalmas barát, Aki nem kér semmit, csak néz és imád, És nem akar lenni, csak általad, Csak árnyéka annak, ami vagy.

A küzdés piszkát nem birom s te vagy a béke, háboruimból kivezetsz: szeretlek érte; utamon a halál felé vészfék szerelmed; melletted mindig jó vagyok, azért szeretlek.

Amikor bennem legnagyobb volt már az inség, akkor mutatta meg szived, hogy van még segítség: akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy.

Gonosz a lélek! Csak a test tud megbocsátani.

Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyû ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá.

Minden vagyok, semmi se vagyok, mese és változás: fölnézek a holdra s az vagyok, szemfényvesztő varázs.

A tûnődés, mely fájt, vagy jólesett, s mert segítette az emlékezet, kezdte szavakká alakítani a világomat.

Karod fonja nyakam köré a szél, a napban csókod messzi tüze él, közelebb vagy hozzám mindenkinél.

Nem értem a világot, - azt hiszem, nincs célja,... mért is volna? - És ami értelmet magam képzelek belé: nem értelem, csak szokott tévedés lesz.

Ne mondj semmit. Igy, csöndesen pihenj velem, sirva egymásba-menekült szegények kincse ez a szerelem.

Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívûl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek.

Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, orom, erdő veled integet, falu és város, nappal és éjszaka folyton idéz, őszi hegy s tél hava, vizpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg az első vágy s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

Úgy szégyellem ma én... De mit tehet szegény a szegényért?! Végigremeg szívemen a sok régi fájdalom s gyûlölet lesz, mire elgondolom: szégyen s gyûlölet a szegényekért s káromkodás az egész életért.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet.

Tudod mit? Nem védekezem. Nincs rád időm. Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek? Átnézek rajtad, mint a levegőn.

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag? Vágd szét a magvat! Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek, a mindenség csirája, ez a valóság, ez a könnyü pára.

Semmi sem vész el ezen a világon, egy a lélek és ezer a ruhája s a valóság csak ez a könnyü pára.

Pillám alatt összetört ezer álom s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már. Túlságosan ragyogsz, eleven álom, s szerelmedet elbírni nem tudom már.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.

Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.