Szabó Lőrinc

Éreztem, hogy szakadsz le rólam s a következő pillanatban mint hogyha már évezredek takarnának, oly messze voltál: egy örök törvényt igazoltál, hogy csak az fáj, aki szeret.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.

Az ember folyton becsapja magát. Legsûrûbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit.

Akárhogy bánom is ma ezt, azt, megváltoztatni nem lehet.

Míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.

Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem, igy fény maradsz vakult egemen:

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok... és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tûrtem, hogy karjaimba fészkelje magát.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem.

A szivem dobog, és szeretném megérteni a csodát, hogy boldog vagyok,

Ha mindig csak megértek, hol maradok én?

Rád vágyik vissza minden örömöm. A legnagyobbat neked köszönöm, s hogy nem még többet, csak az én bünöm. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. Alkalom, hogy sose felejtselek.

Nem akarlak és rád gondolok, menekülnék és nem tudok, nyugalom kellene, béke, csend, de itt visszhangzol, idebent.

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, (...) és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám.

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam.

Visszhangzottak benned is, kedvesem, teher voltam csak ezer terheden, gyáva, én, kit került a hit, a tett: elpazaroltam édességedet, minden keserû most már, nélküled!

Vagy ahogy a tûzvész jön, amit egy eldobott cigarettavég vagy észrevétlen szikra szít: úgy jön, összevissza, ez a szerelem, úgy gondolok rád, végtelen

Lettél, ami vagy: szûrő lettél, a legszebb-szabadabb szeretkezés érzékeiden át a mindenséggel: Te meg a Világ.

S eszembe jutsz: könny csordul arcomon és megállok: céljaim fele voltál és fele szabad tetteimnek.

Képzelt képzeleteddel képzelem, hogy együtt vagyunk: az enyém kevés volna, magában, míg így, szüntelen kettőződve, mint tündér repesés hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen egymásba zárva tart a szerelem.

Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.