Széchenyi István

Sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is.

Az emberi nemnek hivatása nem rontás, pusztítás, megsemmisítés, hanem hogy munkáljon, alkosson, teremtsen.

Elvesztem! Nem tudom megmenteni magamat.

Eljön még az idő, amikor a szellemi táplálék sokkal édesebb lesz Neked, mint bármiféle testi élvezet.

Minden ember számára csak egyféle erény létezik, és csak a külső árnyalatok különbözőek, ám ezeket az okos ember szigorúan szem előtt tartja, mint ahogy egy "mûvelt ember" sem vét a bevett társasági szokások ellen, ha ezek sokszor merő ostobaságok is; hanem legfeljebb arra törekszik, hogy leküzdje és helyesbítse őket.

Ki minden nélkül el tud lenni, és semmi szükségei nincsenek, irigylésre méltó, tagadni nem lehet; s kivált, ha egy olyan szabadulhat meg az élet számos kötelitől, ki annak minden javait ismeri is, s nem olyan, kinek minden nélkül ellenni kell, és szegénysége s nyomorúsága sohasem éreztete vele valami jobbat.

Léleknek a testtel szoros egybehangzása tökéletes élet s megelégedés; azok teljes elválása halál. - S csak az bírja igazán lelkét s testét jól, ki egyik- s másiknak minden lehető eledelével bővelkedik.

Mindennek van rossz s kellemetlen oldala, ellenben szép s jó része is.

Amit az ember átlátni s megismerni fáradság nélkül nem tud, azt közönségesen inkább azon oknak tulajdonítja, mely apárúl fiúra, mint valamely igazság, axiómaképp ment át; mintsem annak józan s egészséges létét vagy nemlétét önerejével vizsgálná meg; inkább a régi szokás göröncsös útján izzad élte fogytáig, mintsem pillantatokig eszét fárasztaná egy kissé jobb szisztéma és simább út feltalálása végett.

A határtalan bőség szinte sajnosb a szükségnél. Az első lelki, másik testi ínséget vonz maga után.

A világon nincs méreg, mert a legerősb is jóltevőnkké válhat, s csak a vele élés határozza el hasznát, kárát, s nincs oly ártatlan, ami meg ne ölhetne: a levegő, a víz, teszem.

Ha valaki éltében ürességet talál, órái hasztalanul s unalommal folynak, s ő nemigen érti s tudja: mire való, mért van s mért él? Bizonyára elfelejté vagy soha eszébe sem juta, hogy van hazája. Nem öli az unalom, kevés lesz annak a huszonnégy óra, s nem untatja azt a kora nyári hajnaltámadat, ki honja ügyében fáradoz. A legszentebb kötelesség teljesítésének érzése tölti be az élet minden helyezetiben édes megelégedéssel a hív hazafit, legyen herceg, legyen zsellér!

A jól elrendelt munka minden gyarapodás talpköve.

Többet ér két ép tenyér s egy jó balta valamely vad szigetben egymillió darab aranynál.

A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól: a törvény - s minden társasági rend - és szerencsének vége.

Ami nem önhaszon szomjábúl, hanem tiszta szándékbúl ered, s ami igazán szép, ámbár sok akadállyal küzd is eleinte, előbb-utóbb mégis minden bizonnyal méltatásra, pártfogókra talál; mint az igazság, bármi nagyon sértené is fényes előtûnésekor némelynek szemeit, végre a szántóvető ember kalibáját úgy meglakja, mint ahogy tanácsban ül s bátran tartózkodik márványpalotákban.

Két ember közt, de még egyes főben is rendszerint van valamely diszkusszió. S így hogyan képzelhetni egy egész nemzetet, hol csupán egy gondolkozásmód lenne, s tökéletes egyenlőségûek a száz meg száz természetesen előforduló tárgyak körülti képzeletek? S ebbûl tagadhatlanul az foly: hogy mindenütt van megelégedett s még számosb meg nem elégedett; olyan, ki minden rendelést felhőkbe emel, s olyan is, ki mindent ocsmányol s gyaláz.

A véletlen, mely igen sokban látszik legelső rugó- s indítóoknak lenni, úgy áll az emberi főhöz, mint a földben lévő arany a bányászhoz, vagy hogy többet mondjak, az országúton fekvő gyûrû az utazóhoz; kiásó vagy felvevő nélkül egyik sem ér semmit: az arany föld gyomrában marad örökké, a gyûrû sárba tipratik.

Az emberi élet (...) szünet nélküli megcsalt remények, kijátszott fáradozások s eldûlt munkálódások rövidebb vagy hosszabb lánca. A bizatlankodás, bátortalan lét mindenütt keseríti földi pályánkat, hanem ez emberi sorsunk, melyet elszánással tûrnünk kell, s azon okbúl tûrnünk is lehet, mert annak kellemetlen súlyát felettébb könnyítnünk hatalmunkban van.

Valamint emberek közt szentebb nincs, mint józan törvények, ha ti. azok pontosan teljesíttetnek mindenki által: úgy alig van valami nevetségesb, mint oly törvény, melyet senki nem teljesíthet vagy általában nem teljesít. A törvény tehát magában bármily jó is, még semmi, ha annak csak az engedelmeskedik, ki éppen akar, s a kormánynak nem áll hatalmában szorítni is mindenkit a törvényteljesítésre.