Székely János

Azt a levegő-tiszta, észrevétlen Nagy boldogságot adtad egykor nékem, Amit nem adhat többé senki sem.

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel Törvényben sem és bûnben sem a társam.

Az igazmondás egy hazug világban előnytelen versenyre kényszerít.

Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam, Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam, Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet, Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

Rettegvén, társaim, a csendet, Mely szült és ránk szakad megint, Beszélünk, szüntelen beszélünk, Daráljuk monológjaink, De nincsen lélek, hogy megértsen, Sehol a földön és egen. Egy verset mondunk, olyan hangon, Mely magunknak is idegen.

Van hallgatás, Mely hangosabb, mint bármi más, Mint omló bányák siket dobbanása, Mint barmok ordítása, Mint vihar, amely nem szûnik soha, Mint a haldoklók sikolya, Van hallgatás, mely sokkal rémesebb, Kiáltóbb és félelmesebb, Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban...

Az ismerős világot Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten. Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség, S titokzatossá bûvölt a sötétség - A sejtelmes, az ismeretlen.

Az emberek nem rosszak, és az emberek nem jók. Az emberek: emberek. Élni akarnak, és úgy élnek, ahogy tudnak.

Lehetséges, hogy akit én A legvadabb, a legnagyobb Ellenségemnek gondolok, Ölébe vesz, ha meghalok?

Olyan nagyképûen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!

Van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság. Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását.

Természetet, barátaim, Nem válthatunk (se én, se más). Hibásak vagyunk. Mindenik Hibánk egy egyéni vonás.

Börtön a világ, Mégiscsak börtön, noha véghetetlen. (...) Ez a ketrec: maga a világ! És rabja lenni: maga a szabadság. (...) Ki szökne innen: magától szökik, S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Bárhová is jutnék a világban, Akármi messze, látnom kellene, Hogy még mindég és mindenütt világ van,

Micsoda éjjel! Aluszik minden élő. Álmukra hull a hold igézete. De megpezsdül az élettelen dolgok Különös élete.