Székely János

A valóság bármely pszichológusnál, írónál, moralistánál beszédesebb helyzeteket állít elő.

Nem jó másvalaki kezébe hûségesküt tenni, mert sok minden történhet (megőrülhet például), s ki tudja, mire kötelez majd.

Mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, mert egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú földet.

Vigyázzon, aki ítélni próbál, nehogy végül önmagát ítélje el.

Idekint, a dróton kívül (mondhatni Európában) egyik fő gondunk épp az idő: hogyan osszuk be, hogyan használjuk ki, hogyan zsúfoljuk belé rengeteg tennivalónkat. Odabent, a dróton belül (mondhatni Keleten) az volt a kérdés: mit kezdjünk vele? Miképpen üssük agyon, rövidítsük meg, miképpen töltsük ki valamivel, akármivel, mert iszonyatosan üres volt, üres és hosszú, akár egy kiapadt folyómeder, vagy ellenkezőleg, mint egy felduzzadt holtág: ott pangott, bugyborgott, böfögött körülöttünk, sehogy sem akart lecsorogni.

Nincs nyomorultabb csaló, mint aki nyomorultakat csal meg.

Egyáltalán nem a személyes tulajdonságok, nem az ügyetlenség vagy ügyesség, nem az érdemtelenség vagy érdem, hanem igenis kizárólag a szerencse az, aminek az emberfia élete sikerét vagy nyomorúságát köszönheti. S ráadásul mindkettő egyszerre is utolérheti az emberfiát; szerencse és pech ugyanaz is lehet; egyetlen kártyalap két oldala, egyazon lapjárás két jelentése.

A közösség szerkezete mindenkor meghatározza erkölcseit. Teremts olyan világot, amelyben a csalás, a törtetés, a hazudozás érvényesül, s másnap már mindenki gaz lesz; teremts olyat, ahol a becsület juthat előnyhöz, s másnap már mindenki becsületes.

Miképpen lehetséges, hogy az embert soha, véletlenül sem, egy pillanatra sem hagyja cserben a sorsa?

Van ember, akit mindenki segít, félt, pártol, akinek minden a kezére jár. Van, akinek semmi sem árthat. Juthat a legnyomorúságosabb viszonyok közé, ő maga lehet a legnyomorultabb, mégis minden a javára válik. Valamiféle konok szerencse szegődik hozzá, varázskör veszi körül, maga a természet protezsálja; ezt nevezhették régebben gondviselésnek. Vannak szerencsefiak, akikről úgy pereg le a baj, mint a víz a rucáról, rosszul mondom: akiket tulajdonképpen nem is érhet baj, hanem csupa áldás - mivelhogy burokban születtek.

Amire bárki más képes, arra képes vagyok én is; amit ember el tud viselni, azt én is elviselem. Tartásnak mondják ezt katonanyelven, s körülbelül annyit jelent, hogy soha semmilyen körülmények között se hagyd el magad.

Adva van az ember belső világa, a maga erkölcsével, értékeivel, fogalmaival: egyetlen, senki máséval sem azonosítható, külön világ. Abból érkeznek a sugallatok, hogy mi a jó és mi a rossz; adott körülmények közt hogyan kell cselekedni. Adva van másrészt a fegyelem világa, az előírásoké, parancsoké, magyarán: a szolgálati szabályzaté, amely egységesen és kötelezően írja elő ugyanezt - tudniillik hogy mi a jó és mi a rossz, adott feltételek közt hogyan kell cselekedni. A katonaság éppen az az intézmény, amely megtanít különbséget tenni a személyiség belső autonómiája és az esküvel vállalt külső játékszabályok között. Hiába érkezik belülről félreérthetetlen, biztos sugallat, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor mi a teendő, a katona mégis azonnal és reflexszerûen az előírások szerint cselekszik. Tulajdonképpen sajnálni lehetne ezért, hiszen külső és belső indítéka a legritkább esetben fedi egymást: a katona sohasem engedelmeskedhetik mivolta parancsszavának, örökös tudathasadásban él, létformája a meghasonlottság.

Tetteinket, szavainkat előírhatják - gondolataink szabadok.

Ha most már azt kérdezné valaki, miképpen kényszeríthető eleven ember olyan, természete szerint önkéntes vállalkozásra, mint a tanulás, azt válaszolnám: le kell ültetni a feladat mellé, s megakadályozni, hogy bármi egyébbel foglalkozhassék.

Mindig mindenből a legjobb jutott nekem, sohasem a hitvány vagy közepes. És minden épp idejében! Nem túl korán, amikor még semmit sem érthettem volna belőle, nem is túl későn, amikor a megromlott ízlés már csak fanyalogva fogadta volna, hanem pontosan akkor, amikor megérthettem, magamévá tehettem - amikor szükség volt rá. Röstellem, de néha csakugyan olyan érzés fog el, mintha valaki gondomat viselte volna!

Annyit kaptam én csupán a sorstól, amennyit becsületesen megad minden fiatalnak. Mert ahogy az éhező ember, aki jobb híján a labodából, a fûből, a konyhai szemétből is kiszûri, amire szervezetének szüksége van, akképpen éli meg a fiatal is. Mindenre éhes, mindent hasznosítani tud, semmi sincs a világon, amire szüksége ne volna. Ha csődben él éppen, hát a csődből, ha nem jut, csak nyomorúsághoz, hát magából a nyomorúságból szûri ki tápláló élményeit - és minden a javára válik, mindentől növekszik, mindentől több lesz és jobb lesz! Úgy is mondhatnám: akármi éri - csupa jó éri; s akármikor éri - mindig idejében.

A csata eldőlt. Kis, puha füstök Pettyezik még a hegyet. A völgyekből a síkvidékre Özönlenek a vesztesek. Toprongyos, tántori népség - Hogy lehet az, Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak, Gönceik elkoszosodnak, Korcukban tetû terem? Ugyan mért nyû a vereség Több csizmát, mint a győzelem?

Nem válogat a győzelem, Mindegy neki, Egyformán felemel Hamisat és igazat. Ám a vereség, Tönkrejutás, megalázás Jogot ad, igazat ad.

A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, Az nyer igazán, aki veszt.

Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok, S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.