Szép Ernő

Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Csak nem vettük észre.

A csók... az fél elájulás. Az egy kis megbolondulás.

Nem, nem. Rúzsos lesz. Auu, ne bántson. Engedje már el a kezem. Nem! Idelátnak. Ne vaduljon. Megmondtam: nem. Bolond maga? "Mért nem, hogy mért nem, mért nem?" Csak. Nem. Maga nem érti, mert maga férfi.

Majd egyszer... nagy bőgés után, Vagy egy kacaj közt. Vagy csak magára nézek, kedves, Ha egy lemez lejárt. Vagy, vagy csak úgy, Egy cigaretta közben. Este majd. Vagy délután. Vagy délben. Nem tudom. Holnap talán már. És talán soha. Mi az? maradjon! csak tovább ne álljon. Várjon. Talán csak percig. Várjon. Várjon.

Mint magányos lovast az este, Ugy ér a bánat engemet, Gyereksírás jön fel szívemből, Könnyûim csöpp csengői csengenek.

Álmos vagyok, gyáva, szegény, Kinek se szándoka se terve - Istenem hol lehetek én, Az életem hol folyhat, merre?

A világon nincs tökéletes öröm, de tökéletes szomorúság sincsen, mert a legnagyobb szomorúságban is sóhajt az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és sajnálom, hogy nem tudom, hányat sóhajtottam egész életemben. Szeretném megolvasni, és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget.

Könyv vigasztal bajban, ha beteg vagy gyógyít, jót tesz azzal, ki kínlódik.

Csak a segítség, a vigasz, A barátság, az az igaz, Csak az a gyémánt-szeretet, Mi a szívekre veretett.

Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.

A lehetetlent is szabad lesz remélni; meglátod, hogy milyen érdekes lesz élni.

Szebb az emlék, mint az élet.

Gorombaság más előtt elárulni halálvágyamat, igen, privát sértés, gorombaság.

Szeretnék jó lenni, mert érzem, hogy a jóságtól jobban vagyok, úgy mint a mellbeteg a fenyőinhalációtól. Jó akarnék lenni. De hát lehet jónak lenni? Mennyire lehet jónak lenni? Úgy nézem, hogy a jóság után szaladok és itt-ott az árnyékába hághatok csak, egy pillanatra. Úgy képzelem, hogy a jóság magasság, és mikor jó szeretnék lenni, akkor lábujjhegyre állok és a felnyújtott kezemmel az eget akarom megfogni. Úgy is képzelem, hogy a tengerbe dugom a karomat és markolászok a vízben a jóság után, pedig a jóság a tenger feneke alatt van elásva.

A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. (...) Ha ennyire oda tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek, tudom.

Az élet tûnik, tovahal, Egy más világ emléke csal.

Boldog, ki egy csöndes veremben A nagy föltámadásra vár - És elsején a számos számlát Az asztalán nem látja már...

Kívánom a szívdobogásod, A reszketésed, dadogásod, Mint mikor dúlt a szerelem... Törődj velem, Egyetlenem, törődj velem.

Gyász szereti szívünket, Gond szereti lelkünket, Az élet lám csak büntet, Halál szeret bennünket.

Kisasszony, legyen az enyém, A boldogság kapuja nyitva, Sirni se kell, ha meghalok - Sirni se kell, ha meghalok - Életem be van biztositva.