Boldog, ki egy csöndes veremben A nagy föltámadásra vár - És elsején a számos számlát Az asztalán nem látja már...

Kapcsolódó idézetek

1. De ki kérdez, választ várjon, Ha nem is kell már a válasz. Választ várok S ez a várás úgy elfáraszt. Ady Endre
2. Sokan csak néznek, de semmit sem látnak, hisznek és tûrnek, hallgatnak, várnak. Csapdába zárva, számtalan számla, süketen, némán a vakvilágba...
3. Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette. Márai Sándor
4. A nők többsége csendben tûr, csak szenved, a semmiért adja oda magát, és mindennap némán imádkozik azért, hogy a sok-sok csalódással, megaláztatással töltött perc és óra egyszer értelmet nyerjen és legalább egy kicsit visszakapjon abból a sokból, amit önzetlenül adott. Ám ezek a nők soha nem merik ténylegesen benyújtani a számlát és kikövetelni maguknak az élettől, a férjüktől, a fiújuktól, a szeretőjüktől azt, ami nekik járna. Elfojtják az érzéseiket, különösképpen a dühüket, megfosztják önmagukat az alapvető szükségleteiktől. Megalázkodnak, lassan elvesztik egyéniségüket, és egyszer csak azt veszik észre, hogy elszállt felettük az idő és közben csak egy másodperc erejéig voltak boldogok. Mindenüket odaadták, de közben folyamatosan éheztek.
5. Eljön a nap, hogy többet nem leszek, a könyvespolcon kis kötet leszek. Mi életem volt: öröm, szenvedés, sötét sorok örök csendjébe vész. Sárközi György
6. Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár. Márai Sándor
7. Vártam, hogy megmaradsz, Nyeltem a sok panaszt, Jónak már nyoma sincs, Magas lett a fal,
8. - Annyira sajnálom! Talán gyûlölnöm kellene... Dühösnek kellene rá lennem, mégsem vagyok az. Elmosolyodom. Végeredményben neki köszönhetem, hogy boldogabb vagyok, mint korábban bármikor. Gyorsan beszél, közben sír, magyarázkodik. Fél füllel hallgatom. Nem érdekelnek a részletek. (...) Egyetlen szót akar tőlem hallani... Várok. És amikor végül megadja a lehetőséget, boldogan mondom ki: - Megbocsátok. Harlan Coben
9. Elvesztett évek, számon kérném én, Ó, de nincs kitől. Más idők jönnek, Kemények és nehezek, Túl a mélyponton várom a holnapot, Én itt vagyok.
10. A gyász (...) megköveteli a maga idejét. Ha tagadjuk, vagy mielőbb szabadulni szeretnénk, előbb vagy utóbb benyújtja a számlát.