Szép Ernő

Milyen hûtlen vagyok én is a halottakhoz! Én is csak azt mondom, amit ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! És elhiszem azt, és azután a szemem leszokja annak a képét, aki meghalt, és a fülemben elfonnyad a hangjának az emléke, és sajnálom őt, vagy nem sajnálom, de már nem követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán. Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott.

Kereskedő vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt eladom.

Halálán van már a nagybeteg természet. Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek... Mint akasztott ember az akasztófáról, Sárga levél úgy csüng a száradó fáról... Végtére leszakad; letépi a hóhér... Szomorú hóhérja: a sóhajtozó szél...

Bûn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt teszek. Tudom hogy bûn, mert érzem, hogy bûn. Bûnöm, hogy koldus is van az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bûnöm, hogy amikor a pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint ő, mintha különbség volna köztünk! Bûnöm, hogy fölhasználom a koldust arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt köpök. Bûnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot, amit olyan olcsón vásároltam tőle.

Mit csináljak az égben, ha olyan szerencsés vagyok, hogy oda fölvesznek, mikor a Földről elpályáztam? Nincs testem, nincsenek érzékeim, nem csókolózhatom, nem cigarettázhatom, nem olvashatok, nem írhatok (hogy töltök egyetlen napot írás, olvasás, cigaretta, sőt még egy korty bor nélkül? Sőt még csak beszélgetni se tudok majd senkivel.) Azt a mennyországi örök boldogságot, ami az éther-részegséghez hasonlít talán, azt az üres üdvöt, nem kívánom azt, nem érdekel.

Nem vágyom feltámadni (...), isten őrizz, még egyszer itt lenni, emlékezve előbbi magamra, kínjaimra, szégyeneimre, botlásaimra, mulasztásaimra. Persze nem is hiszek a személyes túlvilági életben és feltámadásban. Mi szüksége arra az Égnek, Földnek, hogy te kis taknyos halandó örökre megmaradj, új életre támadj. Nem volt belőled elég 60, 70, 80 esztendő? Mi? Milyen szerénytelen vagy, öregem, milyen szemtelen!

Trikolort lengetnek tavaszi fuvalmak: Legszentebb ünnepét üljük a magyarnak. Ünnepelő köntös; ünnepelő arcok: Feledjük egy napra a köznapi harcot. Március illata keblünket átjárja, S fellobog bennünk a lelkesedés lángja.

Nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha pénzt kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni, s nem követeli alamizsna helyett a világot. Bûnpalástolás, megvesztegetés, butítás, rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a koldusnak.

Talán az nem bûn, hogy szomorú vagyok? Az bûn az élettel szemben.

Az volt a képzeletem, hogy ajándékba jöttem ide s az lett belőle, hogy terhére vagyok a világnak. Ha szégyenemben a föld alá bújtam volna már, legalább a szegények ellophatnák a fejfámat egy estére befûteni.

Mennyi könyvet olvastam és mennyi eleven emberrel nem beszéltem! Hiszen az is olvasmány, ha hangos szavak sorakoznak előttem. Mennyi embert, mennyi életet nem olvasok! Ezek az emberbőrbe kötött könyvek, amelyeket fel se nyitottam, ezek el fognak veszni, ezeket elmulasztottam örökre, mert ezek csak egyetlenegy példányban jelentek meg.

Akik ellen valami jót találtam tenni életemben, azoktól messze magamban mindig bocsánatot kérek. Látom, hogy nem szabad jót tenni senki ellen, mert az sértés az ember ellen.

Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly sûrûn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat, megőrülnének.

Akinek jó gyomra van, az jól emészt, az nem érez sohasem émelyt, sem égést a gyomrában. Akinek jó foga van, az jól rág, annak sohase szúr, sohase sajog a foga. Akinek jó szíve van, az nem is érzi, hogy szíve van. Az egészséges fog nem érez se meleget, se hideget. A jó szív nem ad életjelet. Nekem rossz szívem van. Mindig érzem a szívemet.

A sáros időre azt mondom, hogy az csúnya idő. Hol kaptam el ezt a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzék, és ilyen törpeség jusson eszembe, hogy a sár csúnya? Vagy, hogy az esős nap nem szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én órámnak, az én életemnek?

Mint az éjhez a setétség, Temetőhöz sírhalom, Úgy hozzánőtt szívemhez a Szomorúság, fájdalom!...

A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója.

Ki ülsz az égben a vihar felett, Én istenem hallgass meg engemet.

A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál.

Oly régen iszom már az életet cukor nélkül!