Halálán van már a nagybeteg természet. Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek... Mint akasztott ember az akasztófáról, Sárga levél úgy csüng a száradó fáról... Végtére leszakad; letépi a hóhér... Szomorú hóhérja: a sóhajtozó szél...

Kapcsolódó idézetek

1. Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik, Ha szél dühe tépi le ősz idején; - Ah! szép rövid életem, íme, kialszik, És sírba pihen le sok ifju remény. Dimitrie Bolintineanu
2. A ragyogó fák a hûvös levegőben állnak, Elvesztik a színeiket, mintha elrejtenék magukat. Épp mint én, aki fél a melegségtől, Távol tartom magam mindentől, ami a remény felé vezet. Hamaszaki Ajumi
3. Itt - szívem mellett, itt rágja egy féreg... Érzem, mint mardossa azt... A halált én magammal hordom! - Szárazak szemeim, mint a mező az aszály idején! Orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelődöm én is a betakarításra. Lehullott testem, mint a megszedett szőlőtő. Közel van a lemetszés ideje. Légyen meg a te akaratod. Kármán József
4. Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél. Vörösmarty Mihály
5. Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok. Bella István
6. A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.
7. Õsz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet. Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél, Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél.
8. Sírok között bolyongva, megcsap Az elmúlás lehellete, Úgy érezem: én se vagyok több, Mint a fa hulló levele! Ha testileg megszûntem élni, Idők vihara elsodor, Anyagom, e csipetnyi por, Benne lehet a falevélben, Nem sejtve: éltem vagy nem éltem. Dura Máté
9. Meghajtom gőgös, vad fejem, Ziháló mellemen kezem. A térdem roskad, mint betegnek, S könnyeim lassan megerednek... A semmi súlyos érzete Sziklaként rám ólomkodik, A lélek veszte, végzete, Hogy vétkezik, hogy elbukik. P. Jánossy Béla
10. Hiányzol, mint levél a fának, Dideregnek a csupasz ágak. Hiányzol, mint a víz a halnak, Egy kis idő, és belehalnak.