Szertics Gergely

Az MI (...) számtalan kérdést, félelmet vet fel, de sokszor úgy érzem, hogy rossz dolgoktól félünk. Olyanoktól tartunk, és emiatt olyasmikkel foglalkozunk, amik bekövetkezésének nagyon pici a valószínûsége, ráadásul egyéni szinten csekély ráhatásunk van, és ez sokszor meggátolja, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzunk, amikre viszont lehetne hatásunk.

A saját intelligenciánk korlátainak az elfogadása az egyik kulcstényező a mesterséges intelligencia igazi potenciáljainak a jobb megértéséhez és a perspektívák megsejtéséhez.

Soha nincs semlegesség a beszédben, az is egy értékválasztás, hogy próbálok értéksemleges maradni.

Egy múltbeli háború kimenetele egészen máshogy hangzik a létrejött határ két oldalán kiadott történelemkönyvekben.

Tinédzser legyen a talpán, aki nem azt mondja, hogy jó lesz nekem egy virtuális barátnő/barát is, hiszen sokkal biztonságosabb, mindig figyel rám, bármikor lehet vele beszélgetni, nem veszekszik, nincsenek komoly igényei (vagy azokat az enyémekhez szabja).

A társadalmi feszültségek legfőbb forrása az egyenlőtlenség, hiába igaz, hogy a társadalom legszegényebb 10 százaléka is sokkal jobban él, mint élt húsz éve.

Az intelligencia nem a tudás, hanem valami általánosabb dolog: általános értése az összefüggéseknek.

Az intelligens mûködéshez egyáltalán nem kell test. Az intelligencia szoftveres dolog. Kell egy hardver, amellyel futtatjuk, de alapvetően szoftveres. Sőt nekünk épp azért is olyan nehéz felfogni, hogy mi mindenre is képes a mesterséges intelligencia, mert az nincs bezárva egy testbe.

Nem az a fontos, hogy hol tart a mesterséges intelligencia. Az a fontos, hogy milyen sebességgel fejlődik. Az ebből fakadó következtetésekkel kell kalkulálnunk, nem az alapján, hogy miképpen fogunk alkalmazkodni ahhoz, ami már most van.

Az intelligencia egy folyamatos skála, és mi nem a vége vagyunk, hanem rajta.

A mesterséges intelligenciában (...) az intelligencia természetéből fakadóan nem tudjuk megismerni, hogy mi lesz, ha van egy nálunk fejlettebb intelligencia. Mert az a szó beletörődős értelmében beláthatatlan. Ez a dolog természetéből származó beláthatatlanság hihetetlenül fontos lesz a jövőnk tervezése szempontjából. Mert azt üzeni, hogy képesnek kell lennünk alázattal viselni a saját intelligenciánk által támasztott korlátokat, és érdemes arra készülnünk, hogy mi módon tudunk olyan intelligenciákkal élni, amelyek nálunk fejlettebbek.

Az intelligencia egy cél elérésének a képessége. A cél maga nem része az intelligenciának. Persze mondhatunk olyat, hogy tûzzük ki azt célul, hogy találjon célt magának, de az eredeti cél nem része az intelligenciának. Az intelligencia egy hihetetlen bonyolult kalapács, amellyel be tudunk verni nagyon komplex szögeket.

Az intelligencia evolúciósan kifejlesztett alapcélja az ön- és fajfenntartás. Ezt adta a biológiai történelmünk a mi intelligenciánknak (és egyébként az összes más állat intelligenciájának is). De az önfenntartás nem az intelligenciából, hanem a mi biológiánkból következik. Az a szándék, hogy folyamatosan egyben tartsam magam, hogy megvédjem magam attól, hogy "kikapcsoljanak", attól, hogy fájdalmat okozzanak nekem, attól, hogy elhagyjanak, megcsaljanak, becsapjanak... - ezek nem az intelligenciából következnek. Ezekre használjuk az intelligenciánkat több-kevesebb sikerrel. A céljaink, szándékaink komplexitása egyre nőtt az intelligenciánk mértékével: egyre több személyes célt határozunk meg, egyre inkább önkifejezőek akarunk lenni, önmagunk lenni..., ám ezek mind a kultúránk melléktermékei.

A dinamikus egyensúlyok, mint amilyen a testünk is, nem természetesek a szó fizikai értelmében. Ezer olyan állapot van, ahol valami rosszul sülhet el, és meghalunk. Elenyészően kevés olyan forgatókönyv létezik (ha számszakilag összegyûjtjük), amelyben élünk, és egészségesek vagyunk. Mégis tudunk elég sokat tenni ahhoz, hogy elkerüljük ezeket a szcenáriókat, és fenntartsuk a dinamikus egyensúlyt. Ezt a jelenséget nevezik a rendszerelméletben homeosztázisnak. A legkönnyebb általánosítani a homeosztázist az otthoni rendtartás példáján. A rend nem természetes állapot. A rendetlenség az. Sokkal nagyobb számú olyan elrendezése van a tárgyaknak a lakásban, amiket a "rendetlenség" címke illet, mint amiket a "rend" címke. Ebből lesz a homeosztázis: a pakolás. Esetleg a rendet tartásra nevelés. De jellemzően inkább a pakolás. A rendfenntartás egy valószínûtlen állapot fenntartása a valószínûek ellenére.

A párkapcsolat (...) elején kapunk egy hormoninjekciót, amivel biológiai szinten kattanunk rá arra, hogy mivel tudunk örömöt szerezni a másiknak, és milyen szuper a társaságában lenni. Aztán ez idővel elmúlik, és ha nem mentettük át viselkedési mintákba egymás szeretetét, akkor gyorsan következik a kiábrándulás.

A szeretet nem egy érzés, a szeretet egy cselekvés. Sokszor a cselekvés az érzés következménye - de sokszor az érzés követi a cselekvést.

Ha létezik valami, amiben jók vagyunk, az az, hogy rengeteg valószínûen rossz kimenet ellenére sokat tegyünk, és elérjünk egy kevéssé valószínû, de jó kimenetelt. Ez biztosan és definíciószerûen egy törékeny egyensúly lesz, amelyből lesznek kilengések. De ez a törékeny egyensúly az élet lényege.

Az automatizáció nem elsősorban munkahelyeket vesz el, hanem bizonyos igények kielégítését teszi olcsóbbá. Ha egyes meglévő igények kielégülése olcsóbb lesz, akkor újabbak bukkannak elő, és hamar felháborodást fog kelteni, hogy nincsenek kielégítve. Piciben ez az, hogy felháborodunk, ha egy parkban nincs elérhető távolságban kutyakakakuka. Nagyban pedig az, hogy óriási kudarcnak és jogos gyásznak éljük meg, ha egy magzatot nem tudunk életben tartani. De érdemes néha mellé rakni azt is, hogy még ma is vannak olyan törzsek, amelyeknek a tagjai nem adnak nevet az egyévesnél fiatalabb gyerekeknek, mert annyira bizonytalan, hogy a csecsemők megérik-e ezt a kort.

Az innováció/automatizáció kivált ugyan bizonyos munkákat, de egyben új lehetőségeket is megnyit. (...) Korábban úgy alkalmazkodtunk ehhez a folyamathoz, hogy az előző generáció "kihalt", a következőnek már más volt az új normális. Most viszont mindannyiunknak a saját életünkön belül kell tudnunk alkalmazkodni, ami egy teljesen új kihívás. Sokkal tudatosabb szintre kell emelnünk a folyamatos tanulást.

A személybe vagy a kapcsolatba vetett bizalmon keresztül veszek át véleményeket. Valójában ez az elsődleges döntési tényezőnk, nagyon kevesek elemeznek végig mindent szuper racionálisan. És ők is csak áltatják magukat azzal, hogy végigelemeznek mindent, hiszen rengeteg szûrést kell csinálniuk ahhoz, hogy mely döntések esetén érdemes egyáltalán elemzéseket végezniük, és mely információforrásokra támaszkodva milyen mélyre hatolhatnak. Mindig hagyatkozunk valamiféle bizalomra, ami másokból fakad.