Szertics Gergely

Az azonos súlyú felek közötti háború nagyon ritkán háború, vagy gyorsan állóháborúvá válik.

Míg a számítógépes szoftverre könnyû biztonsági frissítést telepíteni, addig a két fülünk között lévő hardverre sokkal-sokkal nehezebb.

Minden lélegzetvételért hálásnak kell lennünk, mert ha tízet-tizenötöt kihagysz, kaput.

Egy olyan világot feltételezve, amelyben egy nálunk jobban mûködő intelligencia van, az a nehéz, hogy mi a saját intelligenciaszintünkre alakítottunk ki etikai/morális szabályokat.

Ne engedd, hogy a félelem hátrahúzódjon szorongássá, és megfoghatatlan masszaként rágjon, blokkolva minden erőfeszítést! Ne engedd, hogy eléd álljon, és elvegye a kilátást! Néha az a helyzet, hogy annyira betölti a gondolatainkat a különböző félelmeinkkel való foglalatoskodás, hogy elfelejtünk odafigyelni az örömökre, a lehetőségekre, amiket az adott új dolog hoz.

Egy nyaktörő iramban folyó technológiai verseny közepén vagyunk. Hatalmas cégek rohannak előre, hogy ki tud hamarabb kijönni újabb és újabb technológiákkal. Amikor valaki megjelenik egy új megoldással, akkor azt nagyon gyorsan megpróbálják lefordítani pénzre, hiszen mutatniuk kell a befektetőik felé, hogy mennyire profitábilisak, meg kell nyerniük a felhasználókat... Könnyû ezt úgy látni, hogy csak oldalra tekintgető verseny van, ahol a cél az, hogy a másiknál gyorsabbak legyünk, nem pedig az, hogy valahova odaérjünk, vagy valamihez közelebb kerüljünk. A hétköznapokban, vagy akár a napi hírekből nézve könnyû úgy összerakni a képet, hogy ez egy olyan mókuskerék, amit mindenki egyre gyorsabban hajt a verseny miatt, de tulajdonképpen azért haladunk csak ilyen sebességgel, mert senki nem tud kiszállni, pedig azt kellene.

Temérdek boldog ember van a földön, akik sokkal kevesebbtől is boldogak, mint "szerencsésebb", javakban dúskáló, agyonhajszolt, folyamatosan aggódó társaik.

A beszéd a saját mentális immunrendszerünk egyik nagyon fontos része. Ha beszélünk a problémáinkról, akkor gyakran "maguktól" megoldódnak. Tulajdonképpen ilyenkor a beszélgetés közben építünk egy olyan összefüggésrendszert, amelynek a segítségével rájövünk dolgokra. Más megvilágításba kerülnek a problémák, új ötleteink támadnak, vagy egyszerûen csak megkönnyebbülünk, hogy valakinek elmondhattuk őket. Ezért van az, hogy hálásak vagyunk akkor is, ha valaki jó hallgatóság, és egyáltalán nem lát el tanácsokkal a gondunkra vonatkozóan.

Az egyik leghatékonyabb módja a depresszió kezelésének, ha valaki minden reggel leír legalább öt olyan dolgot, amiért hálás. Ez a legkézzelfoghatóbb módja annak, hogy mennyire komoly hatása van annak, hogy mire irányítjuk a figyelmünket, miről beszélünk sokat. A beszéd mindig gondolatteremtés, nem csak gondolat-előhívás.

A legtöbb ember sokkal többet simogatja a telefonját, mint a párját... egyesek komolyan kötődnek érzelmileg az autójukhoz... , a social média tevékenységekhez való "kötődésről" már ne is beszéljünk... Az emberek már most remekül tudnak alternatívákat találni a kapcsolódási igényeik kielégítésére/pótlására, és kötődést kialakítani olyan gépekhez is, amelyeknek semmi intelligenciájuk nincs. Ez azért nem a biztató kategória, mert összességében elmagányosodáshoz vezethet.

Az intelligencia csak intelligencia. Az, hogy mire használjuk ezt az intelligenciát, egyedül rajtunk fog múlni.

A valóság minden technológiai exponencialitás ellenére lassabban változik, mint azt néha szeretnénk. Mert az exponencialitás, ugye, durva cucc, de azért a valóság komplexitása se kutya.

A szabályozás viszonylag lomhán tartja a lépést a valós eseményekkel, főleg, ha olyan helyzetről van szó, amelynek a kockázatait, problémáit nem érezzük a bőrünkön.

Ha van arra affinitásod, hogy tanulj a múltból, és tudod elemezni a jelent, akkor az felkészít arra, hogy megoldj új problémákat.

Általában azokat szoktuk ünnepelni, akik egyénileg kiemelkedőt teljesítenek, de ettől még emberként mi arra vagyunk tervezve, hogy együttmûködjünk, bár ezt a nagy versengésben sokszor elfelejtjük.

Az együttmûködés sokszor háttér, díszlet az igazi előadásban, ami a feladatok megoldása.

Édesapám szerint a boldogság nagyrészt azon múlik, hogy a képességeink és az ambícióink összhangban vannak-e. Szerintem ez jó mondás. Mindkettő jelentősen alakítható, de sokkal könnyebb, ha tisztában vagy vele, miben vannak képességeid, és azokhoz illeszted az ambíciókat, mint fordítva.

Az idővel való zsonglőrködés egy aktív feladat. Megértettük, hogy az idő nem csak úgy van, hanem tudatosan mûködtetjük.

Ahhoz szoktunk hozzá, hogy több figyelmünk van, mint amennyi inger. Ezért a kirívó ingerekre odakapjuk a fejünket. Sőt, mivel a figyelem használata az unalom ellenszere is, a fontosság analógiája is, ezért nagyon kielégítő is valamire figyelni. Viszont emiatt az általános figyelmi ingerszintünk belépési küszöbe is megnőtt, úgyhogy nehezebb az olyan dolgokra figyelni, amelyek nem annyira ingergazdagok. Ilyen például a tanulás, egy baráti beszélgetés vagy a monoton feladatok elvégzése valami nagyobb cél elérése érdekében. (...) Kezdj el úgy gondolni a figyelmedre, mint egy szûkös erőforrásra, amit mi is, és mások is tudnak irányítani! Ezek egybevághatnak, és kialakulhat egy jó egyensúly, de a figyelemirányítás képessége végül is az egyének felelőssége lesz. A te döntésed, hogy mire akarod fordítani a figyelmedet. Csak ez a döntés most nagyon sokszor tudattalan, sodródás az ingerek árjával. Ha tudatosítod magadban azt, hogy most már több inger van, mint figyelem, és hogy a figyelmed elfogyhat, így nem jut olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz, de amelyek nem annyira ingergazdagok, akkor igenis tudsz ez ellen tenni.

Sokkal több állandó dolog van, mint amennyi változik. Szeretjük ezeket, teszünk értük. Sőt kifejezetten az általuk nyújtott biztonságba vonulunk vissza, amikor azt látjuk, hogy mennyi minden változik a világban: a saját gondolataink, a kapcsolataink, a hétköznapjaink biztonságába.