Szerző

Szigeti Ildikó

A megbocsátás képességét immár nem eszközként, hanem célként határozzák meg a pszichológusok. Mindegy, mit tett a veled a másik, mindegy, mennyire fáj, a lényeg, hogy bocsáss meg neki. Akár egy ördögûző szeánszon: ha a kliens végre nagy nehezen kipasszírozza magából a mágikus "megbocsátok" szót, a küldetés teljesült, mehet isten hírével.
Nincs az a tökéletesen jól mûködő család, nincs az a kipárnázott gyermekkor, ahol ne lehetne tetten érni a generációkon átívelő hatásokat, vagyis a transzgenerációs lábnyomokat. Egyszerûen törvényszerû, hogy így legyen.
A bontóperre készülők többsége mielőbb szeretne túl lenni ezen a hercehurcán, ezért túl hamar szentesíti az aláírásával. Márpedig ez hiba. Nagy hiba. Nem csupán saját magával szemben vét, aki ebben a helyzetben a kisebb ellenállás felé hajlik, de ezzel a gyerekeinek is azt üzeni, hogy képtelen volt küzdeni. Itt csak egyetlen töltény van a tárban, amit, ha elsietve, hanyagul, nem az akaratának megfelelően lő ki, annak életre szóló következményei lehetnek. És nem csupán anyagilag. A kudarc billogként világít a homlokán, torzítva minden későbbi lépést és döntést.
A trauma átírja az ember személyiségét, megváltoztatja az identitását.
A válókereset és a hozzá kapcsolódó vagyonmegosztás valójában a házasságban eltöltött évek pszichológiai lenyomata, jogi nyelven megfogalmazott, vastag betûvel kiemelt mérföldkövek, játszmák, alá-fölérendeltségek esszenciája.
Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy az öngyilkosság hátterében csakis pszichés zavar állhat? Miért nem jut eszünkbe, hogy az illető tudatosan, hosszú és kínzó mérlegelés után döntött a befejezés mellett? Talán, mert haragudni akarunk. Ha ismernénk és értenénk az okot, meglehet, nem tudnánk rájuk haragudni. Ez végképp összezavarna minket, a kognitív disszonancia pedig kínzó érzést, szorongást keltene bennünk. Haragudni egyszerûbb. És fájdalommentesebb. Az itt maradottak számára.
Nagyon sokan vannak, akiknek az állandó gyötrődés a bevált mûködési módjuk, mondhatni, a gyári beállításuk, és nem szerepel a középtávú terveik között, hogy változtassanak ezen. Nem szabad elvenni tőlük a szenvedés jogát.
Az embereket állítólag a szenvedésnyomás kergeti a terápiába. Én viszont úgy látom, szenvedni egyedül is remekül lehet. Ám ahhoz hatalmas bátorság kell, hogy valaki belevágjon az önismereti munkába. A bátorság az, ami megkülönbözteti a magányosan, de rutinosan szenvedőt a változtatni akaró szenvedőtől. A bungee jumping kismiska ahhoz képest, amikor az ember belekezd ebbe.
"Szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek." Sokszor idézem. És mindig hibásan. Újra és újra odabiggyesztek egy szót. "Szabadság az, hogy eldöntöd, mit kezdesz azzal, amit veled tettek." Nem véletlenül ragaszkodom olyan ösztönösen makacsul ehhez a kiegészítéshez. Mert ez a lényeg.
Az univerzális közlésvágy - legyen az bármilyen erős is - nem valamiféle kórság, inkább egy olyan általános állapot, amely korunk emberét jellemzi. És ha van valaki, akinek elemi érdeke, hogy ez minél tovább tartson és minél nagyobb tömegeket érintsen, az - paradox módon - éppen a hivatásos segítő.
Kevés mámorítóbb érzés van annál, mint amikor az ember megtapasztalja, milyen a verem mélyéről egyedül, segítség nélkül kikapaszkodni. Mert igenis, néhány kék-zöld folt, karcolás árán, de ki lehet jönni a legmélyebb gödörből is. És aki kijött, megtanulja egy életre: képes kilátástalannak tûnő helyzeteket is túlélni és megoldhatatlannak látszó problémákat orvosolni. Egyedül. Segítség nélkül.
Aki egyszer rálépett az önismeret baljós árnyakkal övezett útjára, esélye sincs menet közben kiszállni.
A pszichológusoktól kapott címke jó dolog. Segít eligazodni, megmagyaráz, felment: "nem tehetek róla, ezért nem tehetek ellene". A címke rossz dolog. Beskatulyáz, gátol, félrevezet.
Vannak a kliensek és vannak a páciensek. Míg a klienseknek csupán átmeneti segítségre van szükségük, addig a páciensek hosszas és költséges kezelésre szorulnak. Jellemzően a kliensekből lesznek a páciensek. Nem kell hozzá más, csak egy eltévedt, túlbuzgó pszichológus.
Léteznek az örökletes betegségek és a szerzett betegségek. Előbbiekért a rossz génjeinket okolhatjuk, utóbbiakért a körülményeinket. Van azonban egy harmadik kategória is, amiről egyre többet hallani. Ezek a "kapott", jellemzően kitalált betegségek. A felelősöket a pszichológusok között érdemes keresni.
A szerelem betegség. Ez kivételesen nem költői túlzás, ez maga a pőre és tudományos alapokon nyugvó romantika-gyilkos valóság. (...) Bármilyen furcsának is tûnik, a kényszeresek agyának mágneses rezonancia vizsgálata ugyanazt a képet eredményezi.
Mivel a melankólia, a lehangoltság egyidős az emberiséggel, ám a rosszkedvet kísérő, jellegzetes (testi) tünetegyüttest csupán alig fél évszázada nevezik depressziónak, óhatatlanul felvetődik a kérdés: lehet, hogy csak azóta tartják betegségnek ezt az állapotot, amióta "feltalálták" az ellenszerét? Vagyis a "gombhoz varrták volna a kabátot"?
Nincs jelentős különbség a női magazinokban és a világhálón található "ha ezt kitöltöd, megtudod" típusú tesztek, valamint a pszichológusok által alkalmazott módszerek között. Ha csak az nem, hogy utóbbiaknak jobb a "píárja". Olyannyira jó, hogy ha a tesztekből épített bástyát bárki veszélyeztetni meri, a szakma egy emberként lép fel a behatolóval szemben.
A pszichológiai tesztekkel legtöbben és leggyakrabban állásinterjúk alkalmával találkoznak. Jellemzően hideg zuhanyként éri a gyanútlan jelentkezőt, amikor a háeres az orra elé lök egy kérdésekkel teli papírt azzal, hogy "kérem, töltse ki"! A humánusabb "humánosok" gyorsan megnyugtatják a nyilvánvalóan zavarban lévő, értetlenkedő és elbizonytalanodott tesztalanyt, mondván, nincs helytelen válasz, nem lehet elrontani. Rossz hírem van: igenis, el lehet rontani! Ha nem is a tesztet, az állásinterjút, így az adott munkalehetőséget, a hőn áhított karriert.
Nem csak azok érzik magányosnak önmagukat, akik egyedül élnek, sokszor azok sem tapasztalják a család óvó-védő hatását, akik esténként nem az üres lakásba érkeznek haza. Õk azok, akiket hiába vesz körül família, a hozzátartozókhoz vezető úton valahol, valamikor csúnyán és nagyon eltévedtek.